2. fejezet

2. fejezet

Rettenetesen fájt, hogy ott kellett hagynom Jasdebit azon a szörnyű helyen, ahol olyan embertelenül bántak velük. Gyógyszerekkel tömték egy elkülönített szobában, amitől nem hogy "meggyógyult" volna, de tényleg kezdett megőrülni. Én magam láttam, ahogy ott feküdt, már alig volt élet a szemeiben. Mindha kialudt volna bennük az a játékos tűz. Tudtam nagyon jól, hogy otthon kapni fogok, ha kiderül, hogy hol voltam. Ha az idióta szüleimen múlt volna, vagy bárkin a faluból, Jasdero és Debitto azon az iszonyatos helyen halnak meg. Folyamatosan őt láttam magam elött, ahogy erőtlenül feküdt, de mikor meglátott, elmosolyodott. Nem ártottak senkinek, csak szeretetre vágytak, mint minden ember. Így belegondolva, én is csak egyet akartam: szeretni őket. Azok után, hogy megszöktem, hogy megkeressem Jasdebit, természetesen egy takaros verés lett a jutalmam és bezártak a házba. Nem is volt igazán kedvem kimenni, nem volt értelme. Már pár hete tartott ez az állapot, mikor az anyám üvöltve hívott le a konyhába.
- Ártatlan igaz?! A kis barátod megszökött!
- Mi? Jasdebi...
- Igen! Az az elmebeteg megfolytott két ápolót és megszökött. Most boldog vagy?
Nem értettem. Jasdebi soha nem ártott senkinek, de tényleg. Ha ez tényleg igaz, akkor előfordulhat, hogy visszajön, azt viszont nem hagyhatom, baja esne. Ha elkapják, bármi megtörténhet. Őszintén reménykedtem benne, hogy nem akarnak visszajönni hozzám, de rajtam kívül senkijük nem volt.
- Tudom, hogy min gondolkodsz! Azon, hogy vissza fog jönni hozzád, de azt nem ússza meg szárazon! Amúgy pedig teljesen megőrült, ne reméld, hogy téged nem támadna meg!
Egész éjjel ezen gondolkodtam. A legjobb az lenne, ha együtt elszökhetnénk egy olyan helyre, ahol nem ismernek miket. Ahol békében élhetnénk és senki nem akarna bántani. Viszont anyám utolsó mondata teljes képtelenség volt. Azt nem hiszem el, hogy engem is bántanának.

Reggel megint hatalmas ricsajra ébredtem.
- Ehez mit szólsz?- kiabálta apám. - Az az őrült visszajött!!!
- Itt van?
- Hajnalban vérbe fagyva találták az anyját. Kettőt találgathatsz, hogy ki tehette!
Nem is érdemelt többet az az anya, aki ilyen szenvedést okoz a tulajdon fiainak. A faluban mindenki rettegett Jasdebi bosszújától, egyedül nekem nem kellett félnem. Az ajtókat zárták, mindenki a házakban maradt, folyamatos készültségben voltak. Valami furcsa módon örömmel töltött el, hogy rájöttek, tényleg hibáztak, mikor olyan csúnyán bántak velük.
- Ha belép a házba, lelövöm, mint egy kutyát!- folytatta apám. - Velem nem szórakozhat az a kölyök... Jobb is lesz, ha végre valaki véget vet ennek az bolondokházának. Mindenki hálás lesz, ha sikerül lepuffantanom.
Megijesztett, mert látszott, hogy komolyan gondolta. Talán van egy kis remény arra, hogy újra együtt lehessünk, nem akartam most elveszíteni őket...

Éjjelre bezártak a szobámba. Álamtlanul forgolódtam, folyamatosan füleltem, nem jött-e meg Jasdebi. Először azt hittem, csak képzelem a zajokat, de mikor elsült lent apám puskája, tudtam, hogy nagyon nagy baj van. Hisztérikusan sírva vertem az ajtómat. Ki kellett jutnom! Ha Jasdebinek valami baja esett, azt nem élem túl!!! Pár perc telhetett el ilyen elkeseredetten, mikor végre kinyílt az ajtó és ott állt... két fiú. Furcsák voltak, a bőrük szürke, elég ijesztően néztek ki. Kétségbeesetten hátrálni kezdtem, de az egyikük, a szőke, hosszú hajú, kissé görnyedt, varrásokkal a száján, hozzán rohant és erősen megölelt. Csak egy embert ismerek, aki ilyen hevesen ölel, annyira függve tőlem...