Hórusz harcosa (3) - Végítélet
2009.09.18. 23:55
8.fejezet
Hórusz elfeledett harcosa
-Végítélet -
8.fejezet
Atemu gyermekkora maga volt a gondtalanság, és a boldogság. Szerető szülők nevelték. Apja bölcs fáraóként vált híressé és fiát is ebben a szellemben nevelte.
Szeretet, öröm, barátok és egész napos játék töltötte ki mindenapjait.
De amíg Atemu élete maga volt a gondtalanság, addig Bakura gyermekkora maga a pokol…
Mindennap a napi betevőt ellopni, kiállni a kereskedők ütlegeléseit és szitkozódását…. Lassan Bakura ártatlan lényét is átformálta. Ebbe született bele és így nőtt föl … De nem kellett volna ennek így történnie.
Bakura élhetett volna teljes életet ha nem ide születik. Ha a sors nem nyomja rá a bélyegét az életére már rögtön a születése pillanatában.
Atemu gyermekként gondtalan volt… Bakura pedig megkeseredett.
Végül mindketten elvesztették a számukra fontos dolgokat és személyeket.
Kuru Eruna lakosait lemészárolták… Bakura szülei, testvérei és barátai a szeme láttára lettek feláldozva, az ezeréves ikonok és a fáraó nevében.
Gyűlöletet és haragot ébresztve ezzel az akkor alig 7 éves kisfiúban.
A fáraó végül meghalt és Atemu gondtalan élete is egy csapással megváltozott. Gondok ezreivel kellett megkűzdenie. Árulással, elégedetlenséggel.
De amíg Atemu jó fáraóvá vált, addig Bakura egyre csak süllyedt. Egyre mélyebbre és mélyebre mígnem Egyiptom elsőszámú közellenségévé vált. Egyetlen cél vezérelte: Megbosszulni a múltját. Megbosszulni egyiptom összes fáraóján azt, amit egy követett el…. Különösen annak az egy fáraónak a fián… Atemun.
A két lélek sorsa összefonódott már a kezdetektől fogva. Együtt haltak meg, egyszerre születtek újjá. Évezredeken át viaskodva töltötték ki egymás napjait egyre rántva le a másikat a sötétségbe. Kíméletlen árnyjátékok sorozata, áldozatok tucatjai száradnak Bakura és Atemu lelkén. Sokan vesztek már oda miattuk..
-Ezt a küzdelmet most… ideje lezárni. –szólalt meg Atemu komor hangon.
Kuru Eruna felé haladtunk. A sivatagot szeltük át lóháton. Én a férjem mögött ültem, Yugi és Jyounouchi pedig szintén egy lovon osztozott.
-Hát ja. Túl régóta folyik már ez. –értett egyet Jyonouchi.
–Bakurát semmivel nem lehet kiengesztelni? –érdeklődött Yugi.
-Hagyad már! –mordult rá Jyonouchi. –Hogy lehetne? Tiszta elmebeteg! Ki az a hülye… Bakurán kívül, ..aki csak azért bolyong a világban évezredekig hogy bosszút álljon?! Zakkant a srác kissé.
-Igen ezt mi is tudjuk, de most ne ezen zsörtölődj! –pirítottam rá. –Inkább törd az agyad te is hogy hogyan vegyük rá Bakurát hogy feloldja ezt a világot.
-Hát.. ahogyan elnézem a férjecskéd arcát, annak már van egy ötlete. –nézett Atemura.
-Igen van. –felelte komoran.
-Ne csigázz már! Mondjad! –nyüzsgött a lovon Jyonouchi.
-Feladom az árnyjátékot. –felelte Atemu a lehető legkomolyabb hangon.
-Hogy mi? –döbbentünk le egy személyként.
-miről beszélsz? –csimpaszkodtam a hátába.
-Ez az egész őrület már több mint 3000 éve tart. Az életem és aztán 3.000 évem is ráment. Ez az árnyjáték Bakura és köztem azóta tart mióta kuru eruna elpusztult és ő bosszút esküdött. Makacs módon sosem adta föl egyikünk sem.
-Na igen, nem erőséged az hogy beletörődsz valamibe. –nevetett föl Jyonouchi.
-Sajnos a makacságom miatt túl sok áldozatot követelt ez az évezredek óta folyó árnyjáték. –suttogta. -Elegem van. Belefáradtam. Túl sok mindent veszíthetek most már el.
Kezei érintését éreztem a kézfejemen. Éreztem hogy mennyire komolyan gondolta ezt az egészet.
-És mi lesz ha feladod a játékot? –kérdeztem.
-Egyességet kötök bakurával… Talán sikerül jót kihozni a dologból.
Egyikünk sem szólt semmit. Fogalmunk sem volt hogy mi fog történni. Hogy mi lesz az egyesség vagy hogy Bakura bele megy-e. És ha igen, akkor mi történik Atemuval?
Kuru eruna romjai feltűntek a távoli homokdűnék mögül. Kiégett, lerombolt házak. Az egykor itt élt emberek szellemei nyugtalanul járták a vidéket. Egyikük sem lelhetett nyugott az a szörnyű kínzás után, amit egyiptom katonái tettek velük.
Atemu megállította a lovakat a falu fölötti dombtetőn.
-Nah, akkor belevágunk? –érdeklődött Jyonouchi.
-Igen! –lelkesedett Yugi is.
–Menjünk! –bólintottam.
-Nem. –szólalt meg Atemu egész halkan miközben leszállt a lováról. –Én megyek egyedül.
-De ..
-Most nincs idő vitázni ezen Anzu. –emelt le gyengéden a lóról. Hagytam hogy megtegye. Mikor hozzámért mindig elfeledkeztem mindenről.
A szavai kedvesek voltak, arcára pedig békés mosoly ült ki.
Megnyugtatóan húzott magához.
-Szeretlek. –suttogta. –És szeretnélek boldoggá tenni titeket. De amíg ezt nem zárom le a múltamban addig nem élhetünk békében, nem nevelhetjük föl a fiúnkat nyugalomban. Egyiptom újra és újra ki lesz téve a veszélynek akárcsak te.
-De…
-Ne félj. –simította végig az arcomat. –Nem lesz semmi baj.
Ez a mosoly… az a gyengéd csók amit kaptam tőle… valahogyan olyan különösen érintett.
-Ez egy ígéret vagy egy búcsú? Kérdeztem lesütött szemekkel.
Elmosolyodott.
-Ígéretnek szántam. –felelte nevetve. –De ha te búcsúnak…
-Ne hülyéskedj ilyenkor! –zsörtölődtem, ami csak mégszélesebb mosolyt csalt Atemu arcára.
-Ne légy morcos királynőm. –hajolt közelebb és csókolt meg újra.
Élvezte hogy minden érzésemet irányítani tudja. Ha mérges voltam hamar elfeledtem minden dühömet ha a közelemben volt, vagy csak ha pár jólirányzott szóval elvarázsolt.
-Sietek vissza, ígérem. –engedett el és ült vissza a lovára.
-Yugi, Jyonouchi, vigyázzatok addig rá. –hagyta rájuk.
-Rendben, Meglesz főnök!
Jyonouchi hülyéskedése újabb mosolyt csalt atemu arcára majd bólintott köszönés képp és vágtatva megindul a falu romjai felé.
-Kíváncsi vagyok mit tervez. –nézett utána Yugi.
-Én is. –suttogtam gondterhelten.
De egyvalamiben a férjemnek igaza volt. Le kell ezt végre zárnunk, mert sosem élhetünk teljes életet ha folyton rettegnünk kell Bakurától.
Atemu eltökélten vágtatott le a meredek lejtőn. Mikor beért a faluba, a levegő megváltozott.
Ismerte már ezt a szagot. A holtak árasztották magukból.
-Gyűlölünk fáraó. –suttogta pár hang. Szellemek cikáztak a házak körül.
-Gyűlölünk, gyűlölünk, gyűlölünk!!!
Atemu nem figyelt rájuk, tovább lovagolt.
-Ti tehetetlenek vagytok test nélkül. –válaszolt a szellemeknek néha.
Arca nyugodt volt és eltökélt.
Bakurával már olyan régóta ismerik egymást hogy mások ilyenkorra már barátoknak mondhatják magukat… ők mégis a legnagyobb ellenfélnek gondolják a másikat.
-Merre van Bakura? –kérdezte a szellemektől.
-Nem mondjuk meg, nem mondjuk meg. –köröztek. Hangjuk visszhangosan csengett.
-Nem baj… tudom merre találom. –suttogta a fáraó. Leszállt lováról és gyalog indult tovább.
-Lealacsonyodsz hozzánk, fáááraóó? –suttogták gúnyosan a szellemek. Atemu viszont nem felelt.
Csak haladt tovább előre, nem érdekelve, hogy a szellemek áttörtek a testén és provokálták.
Végül elért a házhoz ahol eldőlt Bakura élete. Egy lépcsősor vezetet le a mélyébe. Régen itt őrizték az ezeréves tábát amibe az ezeréves ikonokat készítették. Ám ebben a valóságban az ikonok nem léteztek…
Bakura így egy üres teremben ült. Homály és füst lengte körbe a teret.
-Tudtam hogy idejössz. –állt föl a lépcsősorról, így arca méginkább beleveszett a homályba.
-Tudtam hogy itt vagy. –válaszolta Atemu.
-Meghalni jöttél? –kérdezte a fáraót.
A feszült légkör még idegessebbé vált. A két ellenfél akik egymás életének kiontásáért küzdöttek oly sok éven át most egymással szemben állnak.
Egyiptom királya és a tolvajok királya.
-Feladom az árnyjátékot Bakura, te győztél. –Bakura szeme elkerekedett. Láthatóan nem számított erre a fordulatra.
–Viszont mint ahogyan szokás, -folytatta Atemu, -vesztesként lenne egy ajánlatom.
Minden vesztesnek lehetett egy ajánlata, ez volt az árnyjáték ősi szabálya.
A tisztes távot megtartva beszéltek, elvégre gyűlölték egymást.
-Ajánlattal nem mész semmire. –vetette oda Bakura.
-Ez érdekelni fog.
-Már mondtam, hogy…
-Neked adom a fél életemet és Hórusz erejét! –vágott Bakura szavába Atemu. –Cserébe annyit kérek, hogy kezdj új életet és állítsd vissza a jelent… Na, mi a válaszod erre az ajánlatra?
|