Hórusz elfeledett harcosa 

Hűségesen vártunk Atemura a domb tetején. Biztos távolságban a szentélytől. A fiúk lehuppantak a köves talajra de én nem tudtam ülve maradni. Csöndben álltam és vártam a férjemet. A nap lemenőben volt.
-Kéne valami szállást keresnünk estére. –dobált Jyonouchi pár követ unaloműzésképpen.
-Menjetek, én maradok. –volt a válaszom. Tekintetemet le sem vettem a domb aljában elterülő romos Kuru-Eruna-ról.
Egy sóhaj volt Jyonouchi reakciója, jelezve hogy ők is maradnak. Nem hagynak egyedül.
-Siess Atemu. –suttogtam. A szívem a torkomban dobogott. Nagyon féltettem. Már lassan beleőrülök ebbe a várakozásba. Nem is sejthettem mi folyik odalent, a szellemek lakta faluban.

-Neked adom a fél életemet és Hórusz erejét! –vágott Bakura szavába Atemu. –Cserébe annyit kérek, hogy kezdj új életet és állítsd vissza a jelent… Na, mi a válaszod erre az ajánlatra?
Bakura elhallgatott. Döbbenten figyelte a fáraó arcát.
-Te most hülyéskedsz velem?! –kelt ki magából dühösen. –Mit képzelsz, kivel beszélsz?! Szerinted kinek van szüksége a nyamvadt életedre?!
-Neked Bakura. –felelte Atemu nyugodtan. –Neked lesz rá szükséged.
Bakura démonian felkacagott.
-Elveszem én azt az adományod nélkül is.
A fáraó nem felelt csak ugyan olyan eltökélt arccal figyelte ellenfelét.
-És különben sem adhatod föl a játékot! Túl régóta játszod. Ha ilyen könnyen ki lehetne szállni belőle akkor már sokan kiugrottak volna. –húzódott gúnyos mosoly az arcára.
-Már mondtam: feladom az árnyjátékot. Te nyertél.
-Hagyd ezt a szarságot! –ordította Bakura felháborodva. -Most nincs itt a kis feleséged, nyugodtan kibontakozhatsz.
-Eddig sem tartott vissza attól hogy kibontakozzak. –vont vállat Atemu. Bakura pedig egyre dühösebb lett.
-Ugyan, ugyan. Hagyd a jófiú állarcát! Jól tudjuk mindketten miféle szörnyeteg vagy. –vetette oda a fáraónak undorral.
Atemu elmosolyodott.
-3000 éve ismerlek. -folytatta Bakura- régebb óta mint a kis feleséged. Tudom az összes mocskos titkodat.
-Már nem vagyok olyan...
-Elég az álszenteskedésből! Te ugyan úgy nem tudsz már kiszálni belőle, mint én! Túl sok év telt már el azóta. Az árnyak sosem engednek el senkit. Örökké a játék rabjai leszünk!
-Csak nem megbánást hallok a hangodban? -gúnyolódott Atemu
-Ne legyél ostobább, mint amilyennek kinézel fáá~raó.
-Sajnálom ha csalódást okoztam. –futott végig egy elégedett mosoly Atemu arcán. –nélkülem unatkoznál, nemigaz? Unalmas lenne a játék.
-Ceh, miről zagyválsz? –morgott magában a tolvaj.
-Tudod te miről beszélek. De most vége. Kiszállok. A vesztes pedig tehet egy ajánlatot! Az ajánlatom még mindig áll. Elfogadod vagy sem?
-Tehetsz egy szívességet…
-Szóval?
-Tudod mikor fogadok én el tőled bármit is?! Elegem van a prédikálásodból! Innen csak a holtestemen keresztül jutsz ki fáá~áraó!
Bakura ezzel lezártnak tudta a beszélgetést. Éktelen düh kerítette hatalmába. Egy fáraó hogy mer ajánlatot tenni neki? Hogy mer szánakozva ránézni? Hogy meri ezzel megalázni?
Fénycsóvák törtek fel a földből és körbevették a tolvajt.
-Anubis kutyák, tépjétek darabokra! –ordította.
Szinte a paranccsal egyidőben ugrottak elő a földből a fekete sivatagi kutyák, és támadtak Atemura.
-Már megmondtam Bakura, kiszáltam a játékból! –üvöltötte a fáraó. Másodpercek választották csak el az éles agyaraktól.
-Akkor meghalsz királyom! –nevetett Bakura.
Atemu lehunyta szemeit, nem ellenkezett. Anubis kutyái pedig elrugaszkodtak a talajról és felé vetették magukat.

Összerezzentem. Hideg szél járta át a sziklát ahol vártunk. A nap lebukott a távoli homokdűnék mögött és egyedül maradtunk az éj sötétjében.
-Eh a férjed nem akar jönni. –kémlelte a távolt Jyonouchi.
-Jönni fog. –szögeztem le.
-Igen, nem kell érte aggódni. –támogatott Yugi, de valahogyan éreztem a hangján, hogy ő ugyan úgy félti Atemut mint én.
A talaj hirtelen megremegett. Először csak egy rengés jött majd gyorsan ütemesen kezdett mozogni a környék.
-Mi a franc ez?! –ordította Jyonouchi. Még ki sem mondta a rengést fénycsóvák követték. Kuru-Eruna romjai alól törtek elő, egészen az égig a fénnyalábok.
-Segítenünk kell Atemunak! –ez volt az első gondolatom és rohanva indultam le a lejtőn.
-Hát ez megőrült.. Anzu!!! –kiáltott utánam Jyonouchi majd futva követtek Yugival.
Elég nagy hülyeség volt a rengés közvetlen középpontja felé haladni, ráadásul Atemu nem hiába kért meg minket hogy maradjunk odafent. De ez most mind nem érdekelt. Képtelen voltam tovább várni.
A talaj hirtelen kettévált a lábunk alatt. Hátrazuhantunk mindannyian. Ekkor láttuk meg azt ami örökre belevésődött az emlékeinkbe.
Egy óriási lángoló sólyom foglalta el az eget. Sötét felhők keringtek a feje fölött. Csak egyvalamit tudtunk biztosan.. Atemu Ka-ja volt ez.
-Megőrült, miért hívja elő a sólymot? –hüledezett Jyonouchi.
-Nincs rajta a karperec, nem fogja tudni irányítani! –tette hozzá Yugi. Tőlem vártak választ de nem tudtam felelni.
A sólyom megjelenése mindig rosszat jelentett. Atemu sosem kockáztatna, ha nem lenne nagyon komoly a helyzet.
Szó nélkül ugrottam föl a földről és kezdtem el rohanni a sólyom irányába. Lábaival a földön állt, feje az eget érintette.
Baj van. Nagyon nagy baj van.

-Ceh, tudtam hogy nem fogod megállni.. –nevetett Bakura. A szentély ahol voltak romokban hevert. A sólyom onnan tört ki és porrázúzott mindent, akárcsak az anubisi kutyákat.
-Nem kellett volna belekényszerítened ebbe, Bakura. –nézett vörösen fénylő szemekkel Atemu. Testéből aranyló fénnyalábok áramoltak fölfele, összekapcsolva a sólymot, a fáraó életerejével.
-Lett volna más választásod is. –vont vállat a tolvaj. –Meg is hallhattál volna. Benned is még él a versenyszellem. Hiába prédikálsz itt nekem, nem tudsz veszíteni!! Vagy ha igen akkor mivel magyarázod a sólymot az égen? –bökött újával a föléjük tornyosuló gigantikus madárra.
-Különben sem tudod irányítani a karperec nélkül… Veszteni fogsz fáraó!! –kiáltotta lelkesen majd még több kutyát hívott elő, hogy széttépjék Atemut.
-Bakura. –szakította félbe alig hallhatóan ellenfele monológját a fáraó.
A tolvaj először megdöbbent majd ijedten lépett hátra egy lépést. Atemu kezében ugyanis régi karperece csillogott.
-Azt meg honnan szerezted?! –szegezte neki reszkető lábbakkal a kérdést.
-Megsérültél… a jelen kezd visszaállni. Oda a varázsod, Bakura.
-Te meg mégis miről..? –akarta kérdezni, de szemei megakadtak véres kezén. Lenézett magán. A lábai nem a félelemtől reszkettek. Vér csordult le az oldaláról és festette vörösre a köpenyét és a földet.
-Ezt meg mikor…? –bökte ki fájdalommal teli szavait.
-Hórusz sólyma fájdalommentesen támad. –jött a tömör válasz.
-Nem. –dadogta majd térdre rogyott. Teste homokká kezdett válni. –Nem.. veszthetek ellened.
Atemu csöndben figyelte a haldokló alakot. A régóta ismert arcot. A régóta gyűlölt személyt. Most mégis szánalommal nézett le rá.
-Mindketten vesztettünk ebben a játékban.. Bakura. –suttogta a fáraó. –Nyugodj békében.
-Gyű…löl…lek. –voltak a tolvaj utolsó szavai majd lehunyta szemeit örökre.
Atemu felhúzta csuklójára a karperecet. Így már tudta irányítani a sólymot. A madár beleegyezően hajolt le és vette egyik szárnya alá Bakura testét a másik alá pedig Atemut.
-Add neki a fél életemet. –kérte a sólyomtól. –így szólt az ajánlat. Had kapjon egy második életet.
A sólyom engedelmeskedett.
Bakura teste elporladt, és Atemu élettartalma megfeleződött. Kuru-Eruna romos utcái közt a szellemek lassan eltünedezni látszottak. Megnyugvást leltek talán mind… Az eget betöltő fényesség megszűnt és a sólyom is eltűnt.

Atemu csöndben állt azt a helyet figyelve ahol Bakura vére még csillogott. Majd különös érzés járta át a testét és felpillantott. Én álltam vele szemben, a szentély bejáratában.
Mindent láttam. Mindent hallottam…
-Anzu. –döbbent meg. –Te mit keresel itt?
Hangja fáradt volt és szavai meglepődötten csengtek.
Inogva indultam el feléje. Mindent láttam… mindent… hallottam…
-A fél életedet... adtad neki? –kérdeztem alig hallhatóan. Szemeimből könny csordult ki. Atemu életének a fele… elveszett?
Ellépett a vértócsától és felém indult. Karjaival megnyugtatóan zárt magához.
-Igen. –suttogta a választ.
Közben Yugi és Jyonouchi is megérkeztek.
-Sajnálom Anzu. –súgta a fülembe. –Nagyon sajnálom királynőm.
Ölelése megnyugtatott ám rettegve gondoltam bele hogy fele annyi időt tölthetek majd el vele.
Yugiék hallgattak. Nem tudták miről van szó, csak annyit tudtak, hogy valamiért végtelenül szomorú vagyok.
A szentély kockánként kezdett eltűnni körülöttünk. A falu romjai.. ez a világ, kezdett ismét visszaállni és a jelen dolgai jöttek vissza.
-Tartoztam ennyivel neki. Tartoztam ennyivel Bakurának. –hallottam Atemu hangját majd mikor kinyitottam a szememet, ismét a palotában álltunk.
De ez már a régi megszokott palota volt. A hálószobánk ablakain békésen sütött be a reggeli fény.
Az ágy mellett Jahmesz aludt csöndben a bölcsőjében. Nagy kő esett le a szívemről hogy sértetlenül látom.
Felnéztem a férjemre. Az arcán lévő nyugodtságot sokáig nem értettem. Csak később jöttem rá, hogy boldog volt. Boldog, mert végre háborítatlanul nevelhetjük föl a fiúnkat. Mert az árnyjáték örökre le lett zárva. És mert Bakurát kárpótolhatta valamelyest azért a fájdalomért, amit még nagyon régen egyiptom okozott neki.
Gyereksírás ébresztett fel gondolataimból.
-Van itt még egy kisbaba? –néztem fel Atemura döbbenten. De ugyan olyan meglepett volt mint én.
-Nézzük meg. –fogta meg a kezemet és átsétáltunk a másik helységbe.
Egy fehérhajú kisbaba feküdt az ágyon, testét pólya takarta.
Tanácstalanul figyeltük az ismerős kisfiút.
-Hi! –lépett be a szobába Jyonouchi és Yugi. –Csak búcsúzni jöttünk, kikísértek a….
Elakadt Jyonouchi szava.
-Te szültél még egy gyereket Anzu? –lepődött meg a fiú.
-Ne hülyéskedj már! –vágtam hozzá egy párnát. –Ez a kisbaba nem az enyém! .. A tiéd sem, ugye? Atemu? –néztem fel rá fenyegetően.
-Persze hogy nem! –mentegetőzött. –Ez.. ez a fiú… Anzu beszélnünk kéne.
-Halljuk! –vártam a válaszát.
-Ohje mi lesz itt. –nevetett Jyonouchi.
-Nos az alkura emlékszel ugye? –nézett rám kicsit zavartan Atemu.
-igen, a fél életedet adtad Bakurának hogy az újrakezdhesse az életét. –válaszoltam duzzogva.
-Öm.. igen.. –kapkodta a tekintetét a kisbaba és köztem. –amikor ezt kívántam úgy értettem, hogy kerüljön egy jó családba, ahol rendesen felnevelik.
-Igen, és? –fordítottam el a fejemet durcásan. Nem tudtam kié ez a gyerek de ha Atemunak szeretője van akkor..
-Nem gondoltam volna hogy mi leszünk ez a család. –bökte ki.
Hirtelen összeállt a kép.
-He? –esett le Jyonouchi az asztalról amire fél perce ült föl.
-Oh. –szaladt ki Yugi száján.
-Tessék? –lepődtem meg. –Ez a kisbaba, Bakura??! –kiáltottam döbbenten.
-Hát, úgy néz ki. –vakarta a fejét Atemu. –Nem gondoltam volna, hogy mi leszünk jó családnak kijelölve, akik majd fölnevelik.
-Pont mi? Együtt nevelkedik majd Jahmesszel? És mi lesz ha felnőnek? Bakura biztos megfúrja majd, hogy övé legyen a trón! Vagy este belopózik a szobánkba és…
-Vagy rátok robbantja a palotát! –kontrázott Jyonouchi
Atemu felnevetett.
-Jó embernek neveljük majd. –mosolygott. –Bakura nem volt gonosz. A gyász és a bosszú tette azzá. Egyiptom tette azzá. A lelke tiszta mint mindenki másé. Rajtunk áll hogy mi válik belőle. –nézett le rám békésen mosolyogva.
Ránéztem az ágyon sírdogáló csöppségre. Meglágyult a szívem. Odasétáltam és felvettem a karomba. Rögtön abba is hagyta a sírást. Nagy szemekkel figyel rám én pedig értetlenül néztem rá. Végül nem bírtam tovább elmosolyodtam. A csöppség boldogan gügyögni kezdett. Ekkor értettem meg, hogy Atemu mire gondolt. Senki sem születik gonoszan.
-Akkor fölnevelitek? –kérdezte Yugi.
Atemu kérdően rám nézett. Rajtam állt a döntés.
-Föl. –feleltem végül. –ennyivel tartozunk neki.
Atemu is odalépet mellém és lenézett a kisbabára.
-Egész biztos nem tanítom meg párbajozni. –jegyezte meg végigsimogatva a baba arcát. –Ez az élete nem fog a harcból állni.
A kis Bakura kezei közé fogta Atemu újját és fogatlan kis szájával rágcsálni kezdte.
-Máris haverok vagytok. –röhögött Jyonouchi.
-Úgy néz ki. –kuncogott Yugi.
Atemu átkarolta a derekamat hátulról és megcsókolta a nyakam.
-Mi lenne ha lefektetnénk a gyerekeket és mi elvonulnánk kicsit, királynőm? –suttogta a fülembe egész halkan. Fülig pirultam.
-Na na! –szólt közbe Jyonouchi. –előbb kísérjetek ki minket az átjáróhoz! Yugival szeretnénk már otthon lenni. Honda tuti aggódik.
-Kaibanak meg el ne mondjátok hogy ki ez a kisbaba. –mosolygott Yugi csalfán.
Nevetni kezdtünk. Azt hiszem mindannyian elképzeltük Kaiba arcát abban a percben.

Nem gondoltam volna, hogy így zárul le. Atemu élete és Bakura élete mindig is összefonódott és úgy tűnik egyszerre is fog majd lejárni. Nem tudtuk mikor jön majd el az, az idő, de nem is gondoltunk bele. Minden percet és együtt töltött napot kihasználtunk.
Ami pedig Bakurát illeti… egész biztos, hogy mindent megadunk majd neki.
Nem fog emlékezni a múltjára… nem fogjuk elmesélni neki soha. Elég ha mi tudjuk. Az ő élete most kezdődik el igazán… akárcsak a mienk.
Ez lett a mi végítéletünk.

VÉGE

(katt a képre a nagyobb méretért)