-Cieeeeeeeeel!- ugrottam az unokaöcsém nyakába. Még mindig egy imádnivaló, babaarcú kis tünemény volt. Mindig is imádtam ölelgetni, puszilgatni, szeretgetni.
-Engedj el! Már nem vagyok kisgyerek...
-Dehogyneee~m! Ugye aludhatok a szobádban, Ciel baba? 24 órában szeretgetni akarlak!!!! Olyan édes vagy.
-Sebastian, ő itt az unokanővérem, Catherine.
-Üdvözlöm, kisasszony.- hajolt meg elöttem a fiatal komornyik, aki eddig fel sem tűnt, annyira el voltam foglalva Ciel szeretgetésével, pedig volt mit nézni rajta. Elmosolyodott, de úgy, hogy egy jéghegy is megolvadt volna tőle. Egy pillanatig nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, de valahogy összeszedtem magam. Finoman kezetcsókolt, aztán újra vigyázzba vágta magát az unokatestvérem mellett.
-Fáradj be!- intett Ciel. -Fél óra és vacsorázunk, szóval elötte még gyorsan megfürödhetsz, ha gondolod. Gondolom nagyon elfáradtál út közben.
-Dehogyis, Ciel baba! Megvacsorázunk, aztán ketten együtt megfürdünk. Olyan jó lesz!
A fiú hirtelen összerándult, egy pici pír jelent meg az arcán.
-Mi a baj, cukimorci? Régen rengetegszer fürödtünk együtt.
-De az már régen volt. Te 12 éves voltál, én 6, mikor utoljára...
-CIEL!- nyafogtam lebiggyesztett szájjal. -Most te vagy 12, szóval semmi gond.
-Az isten szerelmére, 18 éves vagy, fürödhetnél egyedül is!!!
Szinte láttam, ahogy füst gomolyog a kisfiú füléből. Édesen elmosolyodtam, mire kicsit meglágyult az ő arckifejezése is. Finoman átkaroltam a vállát, ami még mindig inkább volt kisfiús, mint férfiasan széles, aztán egy nagy puszit nyomtam az arcára. Mit tehetnék? Olyan jó volt zavarba hozni őt! Vacsora után becibáltam a fürdőszobába, teleengedtem a kádat és elkezdtem vetkőzni, mire Ciel egy kis nyöszörgéssel megpróbált kilopakodni.
-Hova sietsz, kicsi Ciel? Feltételezed, hogy van olyan testrészed, amit nem láttam még, akár idősebb úriembereken is? Gyere csak vissza, cicahusi!
Ledobtam a ruháimat, aztán gyorsan belecsobbantam a vízbe, de Ciel még mindig csak ácsorgott. Egy darabig még noszogatnom kellett, de aztán megadta magát.
-Isteneeeeeem, milyen aranyos kis...-kezdtem, de a fiú egy határozott pillantással elhalgattatott, aztán hangosan megszólalt.
-Sebastian, jöhetsz!
Miiii? A komornyik egy bűbájos mosollyal betipegett és megállt a kád mellett.
-C-ciel, ezt... nem...- nyökögtem elpirulva, mire az a kis bestia sátánian elvigyorodott. Épp egy nagy adag habot próbáltam magam köré rendezgetni, mikor egy hűvös kéz ért a hátamhoz. Ijedten összerezzentem, mire Sebastian halkan felkuncogott.
-Elnézést, kisasszony, csak segíteni szeretnék.
Kezdett olyan érzésem lenni, hogy összeesküdtek ellenem. Ciel a csappal babrált, közben Sebastian tovább mosta a hátamat, aztán egy pillanatra közelebb hajolt és finoman beleszuszogott a nyakamba. Végigfutott a hideg a hátamon, mire az unokaöcsém lustán elmosolyodott.
-Szeretnéd, ha Sebastian kimenne?- kérdezte gúnyosan.
-N-nem, engem nem zavar. Ha... szeretnéd, maradhat.
Persze, hogy zavart! A komornyik, ez a hihetetlenül helyes pasas, a hátamat mossa, miközben rajtam nincs egy szál ruha sem. Már hogy ne zavarna... De inkább nem mondtam semmit. Ciel csak zavarba akart hozni, ahogy én tettem vele addig. A fene sem gondolná, hogy a bájos pofika mögött egy ilyen igazi kis szörnyeteg lakozik.

Hosszú, izzasztó percekkel késöbb tisztán és frissen bevonultunk a szobájába. Pontosabban ő elment lefeküdni, én pedig követtem. Épp az ágyba bújtam volna be, mikor hívta Sebastiant, hogy kísérjen a szobámba. Kis duzzogás után úgy döntöttem, megyek. A komornyik a szokásos engedelmes mosolyával elindult a szobám felé, nyomában velem. A legrosszabb az volt, hogy ő mindig észrevette, ha meg akartam lépni egy kis körbenézésre.
-Itt is volnánk!- tessékelt be az ajtón.
-De Sebastian...
-Nyugalom!- folytotta belém a szót egy bájos kis mosollyal a komornyik. -Legjobb tudásom szerint vigyázok a fiatalúrra, nem kell aggódnia, kisasszony.
Egy sóhajjal bólintottam. Átlátott rajtam. Vigyázni akartam Cielre, ha már akkor nem is tudtam vele lenni. Senki nem tudta, hogy mi történt akkor éjjel, de valami megváltozott a kisfiú szemében, aminek nem szabadott volna.

Hosszú órákig álmatlanul forgolódtam, hátha szükség lesz rám. Ostobaság volt, talán attól tartottam, hogy pont aznap éjjel jönnek el újra? Ha el is jöttek volna, mit tud tenni egy lány ellenük? Azt sem tudom, kik voltak azok, vagy hogy mire képesek. Eljött a reggel, nekem pedig úgy kellett viselkednem, mint mikor megérkeztem, vidáman és látszólag gondtalanul. Ciel egész nap morgolódott miattam, láthatóan idegesítettem is. Így telt az idő, nappal gyerekesen, éjjel aggódva, egyedül csak Sebastian vette valahogy észre, hogy mit érzek. Nem mindennapi ember, az biztos...

Megint csak az ágyamban feküdtem, egy nyugtalan kis fintorral az arcomon, mikor kopogtattak. Lehellet finoman, elsőre azt hittem, csak képzelem, de aztán meghallottam a komornyik kimért hangját.
-Kisasszony, a fiatalúr belázasodott és önt hívja. Kérem, jöjjön!
Gyorsan felpttantam, nem foglalkozva semmivel, egy szál hálóingben rontottam ki a folyosóra, szinte rohantam az unokaöcsém szobájáig. Mikor beléptem, ő zokogva csimpaszkodott a halóingembe.
-C-catherine... ugye nem... ugye nem mész el?
-Kicsim, mi történt? Mi a baj?
A homloka forró volt, erősen zihált, nem úgy viselkedett, mint szokott. Valószínű a magas láz és egy rémálom tehetett róla. Csak remélni tudtam, hogy nem azt az éjszakát élte újra.