Akuma szempontból

Emlékszem az éjszakára, amikor Ő azzá tett, ami most vagyok. Gyűlölöm ezt a gépies testet, gyűlölöm amit teszek. De hiába élek, ebben a testben mégsem tehetek azt, amit akarok. Ha tehetném nem ölnék embereket, ha tehetném nem élnék. Így csak várni tudok, hogy a híres ördögűzők közül egy megöljön. Én egy akuma vagyok, ahogy neveznek. Kettesszintű féreg. Annak az embernek a testét viselem, kit annyira szerettem, ő mégis ezt tettem vele. Az emberek csak is ilyenek. Nem akarják elfogadni, hogy halott az, akit úgy szerettek, így képesek bármit megtenni, hogy újjá éledjen. Bár Ő nem tudta, hogy ez az életébe kerül. Nem érdekelte, hogy csak egy bábot lát és abban testesül meg a lelkem. Viszont mielőtt megöltem kiabált és nem akart elfogadni. Úgy érezhette, hogy elárulták, pedig én vagyok az, akit elárultak. Én vagyok az, kit akarata ellenére visszahívtak, hogy egy bábú legyen, egy undorító háborúban. Tudatlan emberek, embernek látnak. Emberként kezelnek és végül az emberi bánásmódjuk a halálukkal fizetődik ki.  Örvendjenek! Megölöm őket gépi ösztönömből és később ők is egy hozzátartozójuk miatt ugyan olyanok lesznek, mint én. Bármennyire is ellenkezni próbáltam, hogy megöljek valakit, végül a testem győzött. Így feladtam. Nem ellenkezek, de nem hagyom, hogy a testem irányítson. Olyan emberrel kell találkoznom, aki nem fajtársának, hanem egy elpusztítandó akumanak lát. A vágyam egy délután beteljesült. Egy szép zöld erdőben voltam. A napsugarai sütöttek, bár én nem éreztem annak melegségét. Végül megláttam egy ördögűzőt és megtámadtam. Hosszú sötétkék haja volt. Egy kard volt az ő innocence. Ő volt első ördögűző akivel találkoztam és észbe se kaphattam, nagyon meg sem szemlélhettem, olyan gyorsan lett vége. Csak egy pillanat volt. Én támadtam, ő kivédte, láttam ahogy jön, mégsem cselekedtem. Kettéhasította ˝börtönöm˝ és szabad lehettem. Tudtam, hogy könnyezek. Az a nap óta vágytam erre. Régebb óta, mint amikor akuma lettem. Emlékszem. Nem lökött le senki, nem volt senki a közelben. Csak is én. Egy magam voltam a hídon, ami alatt a folyó gyorsan folyt. Szomorú voltam. Akkor is sírtam. Nem bírtam elviselni, hogy a fiam meghalt. Hogy életre keljen megkeresett egy fura kinézetű ember. AZ Ezeréves Gróf. Felajánlotta, hogy életre kelti a fiam, de én nem éltem a lehetőséggel. Neki meg kellett halnia, abban a betegségben. Én hiszek a sorsban. És éreztem. Az én sorsom, hogy kövessem a fiam. Követtem azzal, hogy beleugrottam a folyóba és belefulladtam. El is felejtettem, hogy vannak az életben még emberek, akikkel együtt lehetek, akik a halálom miatt szomorúak lesznek. Egy pillanatig voltam együtt a fiammal és rögtön visszahívtak. Ő eltűnt és a következő kép a férjem volt, akit nem sokkal utána megöltem és bőrébe bújtam. Most újra meghalok. És már látom, hogy ott vár rám a férjem és a fiam. Várnak rám, ami boldoggá tesz. „Megyek” – ezt mondtam ki és az ördögűző felé néztem, aki ment tovább útján – „Köszönöm szépen!”