3. Fejezet

Ott álltunk csendben. Én teljesen összevoltam zavarodva. A szemeiben könnyek voltak, miközben felém tartotta a pisztolyt két kezével megtartva. Egyszerre látok haragot és szomorúságot a szemében.

-          Azumi kisasszony, ügye? Megkérdezhetem, hogy mit csinál?

-          Nem egyértelmű? Egy pisztolyt szegezek magának, mert megakarom ölni. Zero. Két fontos személyt vettél el tőlem. Leloucht és Suzakut. Belevitted őket ocsmány játékodba.

-          Én csak megszabadítottam a zsarnoktól és szolgálójától a világot. Lelouch egy ideig a  nevemet is merte használni.

-          Miről beszélsz? Ez muszáj volt. Mert csak így lehetett elhozni a békét. Nem igaz? - Frufruja a szemébe lógott. A keze remegett. Így még életlenül is meghúzhatja a ravaszt. - Gyűlölöm azt a maszkot. - a hangja megremegett. Az egyik kezével a zsebébe nyúl, majd egy papírt vesz elő. Hangosan elkezdi felolvasni.

 ˝Már vagy egy év eltelt, de én mindig csak azt álmodom. Először AZ apámat, majd a legjobb barátomat ölöm meg. Úgy látszik tetteim tényleg kísérteni fognak. Sokszor elgondolkodok, hogy helyesen tettem-e. De nem gondolkozhatok ilyesmin. Mert akkor AZ áldozatokat alacsonyítom Le. Én és Lelouch döntöttünk így. És azóta sem bántam meg döntésem. Milyen fura. Barátból ellenség, majd ellenségből újra barát. Mindketten máshogy akartuk megváltoztatnia  világot. Én belülről akartam megváltoztatni Brit Birodalmat, így a világot. Ő meg úgy akarta, hogy eltörli azt. Ennek érdekében vette fel Zero maszkot, amit most már nekem kell viselnem. Végül mégis neki sikerült. Persze ehhez meg kellett halnom és neki is. És Zeronak újjá kellett születnie bennem. Még mindig siratom. Mindenki gyűlölte, mikor kiderült, hogy ki is valójában. Ostoba hibái miatt meg is büntette magát. Zsarnoskodott, hogy eltörölje Euphy Mészáros hercegnő nevét. Mindent amit tett jó akartból tette. És volt idő mikor én úgy gondoltam, hogy nála szörnyűbb ember nincs. Meghaltam. Felvettem Zeo maszkját. Megöltem őt, a legjobb barátomat. Húga lett a kormányzó. Én meg mellette vagyok. Úgy vágyakozok arra, hogy beszélgessek régi barátaimmal, de számukra én halott vagyok. Ennek a maszknak a súlya nagy. Néha úgy érzem nem vagyok képes viselni. De úgy is érzem, mintha Euphy és Lelouch erőt adnának nekem. Belőlük merítek erőt. A maszk AZ én áldozatom a jobb világért. De ez megéri. Hisz mindig erről álmodtam. Egy békés világ. Csak én úgy gondoltam rá, hogy ebben a  világban velem lesz Lelouch is. Euphy is.  A diáktanács. Nunnally. De nem. Ez csak vak remény volt. Most kezemben fogom a kardot, amelyet gyorsan döftem át Lelouchon, majd olyan gyorsan ki is húztam. Mintha én is éreztem volna, ahogy a penge áthatol. Könnyeim csak folytak. Egy év után végre leírtam érzéseimet. Mert nem mondhatom el senkinek, de ha magamban tartom felemésztenek. De most újult erővel fogom továbbhordani a maszkot, addig míg meg nem halok. Mert Zero maszkjában, bennem van AZ emberek reménye. A maszkot hordó ember AZ ő megváltójuk.˝

Amikor ezt felolvasta, aközben zsebemben kotorásztam. Mindig magamnál hordtam. Mindig felolvastam magamnak, hogy erőt merítsek belőle. És nem volt a zsebemben. Úgy látszik kiesett és Azumi megtalálta. A pisztoly a földre esett. Erőtlenül rogyott Le. Könnyei a földre csepegtek.

-          Azt hittem, hogy meghalt a a személy, aki iránt AZ érzésem mindig ugyan AZ volt. Sosem múlt el. Úgy halt meg, hogy nem mondhattam el neki egy fontos dolgot. - lassan levettem a maszkot.

-          Azumi. - mentem oda hozzá és öleltem meg. Én kezeivel köpenyembe markolt és a vállamon sírt.

-          Egész végig dühös voltam rád. Hiába szomorkodtam annak a tudatában, hogy halott vagy. Dühös voltam, mert úgy gondoltam nem tarthatod már be AZ ígéreted.

-          Ígéretem? - döbbentem meg és ekkor jutott eszembe. Mégsem szó nélkül ment el, csak én nem értettem, akkor a szavait.

***

Kint fekszünk a csillagos ég alatt. Fejünk búbja összeér és csak a csillagokat nézzük. Azon a napon éreztem, hogy vidám próbál lenni, de valamiért nagyon szomorú.

-           Suzaku. Mondd csak!

-          Igen?

-          Megígérhetnénk egymásnak valamit. - fordultam felém. A csillagokat eltakarta. Szebb volt akkor számomra náluk.

-          Mit? - ekkor engedte, hogy én is felé forduljak.

-          Ígérjük meg, hogy ha elválaszt minket a sors, akkor is csak egy időre és még látni fogjuk egymást és örökké együtt leszünk! Ígérd meg, hogy sosem felejtesz el! - könnyek kezdtek a szemében gyűlni. Elmosolyodtam.

-          Megígérem. - nyújtottam kis ujjam, amibe ő a kisujjával belecsimpaszkodott. Ekkor a ő arcára is mosoly derült. AZ utolsó igazi mosoly volt, akkor amit láthattam tőle.

Másnap már nem volt sehol. Elköltöztek.

***

-          Ügye veled maradhatok örökké? - ekkor kivettem magam AZ ölelésből. A szemébe néztem.

-          Sajnálom, de ezt AZ ígéretet Kururugi Suzaku tette meg és ő már halott. Már csak Zero van, egy maszk.

-          Ez nem igaz! - üvöltött rám. - Ne akard így büntetni magad, mert ezzel másnak is fájdalmat okozz. Hord azt a hülye maszkot AZ emberek előtt. Légy a Zerojuk, de amikor ketten vagyunk, akkor lehetsz Suzaku. Hadd legyek én a bútorok ez a lap, akinek elmondhatod bánatod, akinek mesélhetsz.

-          ˝Azumi˝ - kezdtem volna, de ő erre megcsókolt.

-          Ha Suzaku halott, akkor Azumi is. Mert nélküle nem tud élni, mert szerelmes belé, gyerekkoruk óta.

Szerelmes belém olyan régóta. Gyűlölte Zerot, mert számára kedves embereket vett el őle. Még akkor is jónak gondolt engem és Leloucht, mikor nem olvasta azt amit írtam. Sosem kételkedett bennünk, mert ismert minket. A kételkedésben még az érzései is meggátolták. Én nem tudom.

-          Még mindig szereted őt? - biztos Euphyra gondol. Én szomorúan hajtottam le a fejem - Lehet, hogy a te szíved már az övé, de hadd lehessek melletted, mert már csak melletted tudok élni.

Megcsókoltam meglepetésére. A régi érzéseim újra előjöttek. Szeretem Euphyt, de ő halott, de Azumit szeretem annyira, mint Euphyt. Végre nem leszek egyedül. A maszk súlyát most már nem tudom érezni. Egy ember, akit kedvelek és akivel beszélhetek. Ő nem bútor. Ő nem papír. Ő több annál. Ő nem csak hallgat, hanem visszaszól. Megengedi, hogy rátámaszkodjak. Segít a súly cipelésében.  Nem kell többé azt a papírt olvasnom, magamnál tartanom.  Ilyen könnyen megszabadulhatnék a súlytól? Ennyi? Nem muszáj mindig a maszkot viselnem? Ez igaz? Nem akartam elhinni. A könnyek az én szememet is ellepték. Azumi magához húzott és megölelte. Egymás vállán sírtunk. Mindegyikünk az örömtől.

2 évvel később

Azumi már nem jár az akadémiára. Titkos kapcsolatunk van. Az emberek előtt a szolgálóm. Ő mindent elmond nekem. Ott van mindig mellettem. Az üresség kitöltődött a szívemben. Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy van személy, aki előtt nem kell viselnem a maszkot. Ha mégis viselném, neki azzal ártanák. Már nem csak Zero van. Kururugi Suzaku újjáéledt és nincs teljesen egyedül többé. Remélem örökké így lesz, ha nem is örökké, akkor még pár évig.