-... és már hónapok óta furcsa. - fejeztem be. Orochimaru azokkal a vesébe látó szemeivel nézett, szánakozó mosolyra húzva a száját. - Nem tudod, miért lehet?
- Sajnálom, de fogalmam sincs, de tudod, mit mondanak. A kutya is jó dolgában veszik meg.
Eddig néha azt hittem, hogy Orochimaru direkt Jiraiya ellen beszél, mintha le akarná járatni, de talán végig igaza volt. Talán csak most bújt ki a szög a zsákból, ez az igazi énje, amit ő már rég ismert. Azért nehéz volt beletörődnöm, hogy valaminek most vége. Pont ettől féltem: most, hogy összevesztünk, a legjobb barátomat is elvesztettem.
- O-orochimaru-san, elnézést, hogy ilyenkor este zavartam, de akkor indulnék is.
Így belegondolva tényleg nem valami szép dolog berontani hozzá, mikor pihennie kéne, elvégre is rengeteg küldetése volt az utóbbi időben. Vagyis csak gondolom, mivel elég keveset láttam a faluban.
- Semmi gond. - válaszolta egy mosollyal. - Most pedig hazakísérlek, rendben? Ilyenkor este már nem hagylak egyedül mászkálni az utcákon, nem biztonságos.
Mikor felállni próbáltam, egy pillanatra megszédültem, talán a hirtelen mozdulattól, de ő, mint egy úriember, ott termett mellettem és támogatott.
- Óvatosan! Karolj belém, nem lenne jó, ha elesnél és megütnéd magad.
Egészen az ajtómig kísért, aztán a küszöbnél megállt, bíztatóan a vállaimra tette a kezeit és megint a szemembe nézett.
- Szeretném, ha tudnád, hogy... rám számíthatsz. Ha bármire szükséged van, csak hívj és jövök! És ha attól félnél, hogy nehézséget okozol.. - folytatta a gondolataimban olvasva. - nem kell aggódnod. Tényleg szívesen segítek, mert...
Egy óvatos csókot adott a homlokomra, bizonytalanul, mintha magával viaskodott volna, hogy szabad-e ezt egyáltalán. Nem szabadott volna, tudtuk mindketten. Viszont a legrosszabb az volt, hogy mégis vágytam rá, mindennél jobban, pedig tényleg tudtam, hogy nem kellene, nem lenne szabad, de nem bírtam ellenállni neki. Elcsattant az első csókunk.

Jiraiya meg akarta beszélni, de mindegy volt, tudtam, hogy nem vagyunk egymásnak valók.
- Figyelj, szerintem hagynunk kéne a... - kezdtem, de közben megérkezett Orochimaru.
- Elnézést, de indulnunk kellene, ha még a boltba is be szeretnél menni.
- Szóval ez az oka. - jelentette ki csalódottan Jiraiya. - A csodálatos Orochimaru jobban megfelel az igényeidnek, mint én! De vigyázz vele azért...
- Mégis mire célzol ezzel?! - kérdezte az említett, miközben lassan elvigyorodott. Jiraiya fenyegetően vicsorgott rá, láthatóan nem tudta elviselni, hogy köztünk mindennek vége. El sem tudtam képzelni, miért kellene vigyáznom Orochimaruval, hiszen igazi úriember volt, sosem ártott volna nekem.

Már pár hete külön voltunk, mikor Jiraiya tényleg kezdett nagyon kifordulni önmagából. Utánam leselkedett, követett, várta, mikor leszek egyedül, szóval a végére Orochimaru már mindenhova velem jött, mert egyedül a lakásból sem mertem kilépni. Rettenetes volt, mint egy rémálom. Éjjelenként felriadtam, várva, hogy Jiraiya mikor ront be. Sajnos egyszer Orochimaru küldetésre ment, szóval egyedül kellett hazamennem a munkából. Percenként hátra néztem, hogy követ-e, hogy ott van-e egy sötét sarokban. A szívverésem is elállt, mikor elém lépett.
- M-mit akarsz?! Hagyj békén végre!!!
- Rie-chan, ne félj, nem akarlak bántani!
- Menj innen!!! - kiabáltam, mikor közelebb lépett. Rettenetesen nézett ki, a szemei alatt sötét karikák, amitől csak mégjobban megijedtem.
- Figyelj, Orochimaru rosszban sántikál... menekülj, amíg lehet.
- Hogy mondhatsz ilyeneket? Ő... ő sosem tenne semmi rosszat!

Hogy én mekkorát tévedtem... Hónapokig minden rendben ment, normálisnak tűnt az életünk. A rémálom akkor kezdődött, mikor nagy elhatározásra jutottunk: eljegyeztük egymást. Talán már ekkor eszébe jutott, nem vagyok biztos benne.  Egy őszi estén, vacsora közben vetette fel az őrült ötletet.
- Rie-chan, azt hiszem, hatalmas áttörést értem el a kutatásaimmal.
- Oh, ez remek! - válaszoltam mosolyogva. Mindig tudtam, hogy egy zseni.
- De van egy kis gond... A szer, amit kifejlesztettem, tesztelésre szorul. Az állati tesztalanyoknál hihetetlen eredményeket mutatott, de embereken még nem próbáltam ki.
- Kérhetnéd a Hokage-sama segítségét.
- Nem lehet, túl veszélyesnek tartaná, pedig semmi gond nem lehet. Féltékeny az eredményeimre... Szükségem lenne egy önként jelentkező alanyra.
Letörtnek tűnt, szóval bátorítóan megfogtam a kezét.
- Nem kérnék ilyet... - folytatta. - de te vagy az utolsó reményem.
- Én? Mint kísérleti alany?
- Bízz bennem, nem eshet bajod!
- Rendben!

Másnap, munka után a laborjába mentem. Eddig soha nem jártam még ott, mondhatni elég félelmetes hely volt. Általános mérésekkel kezdtük, pl. súly és magasság, aztán egy vizsgálóágyra fektetett.
- Rie-chan, most bekötök egy infúziót. Előfordulhat, hogy fájni fog egy kicsit, de ne félj, nem lesz semmi baj.
Mikor a tűt a karomba szúrta, nem éreztem komolyabb fájdalmat, de ahogy az infúzió elkezdett lecsöpögni, olyan érzésem lett, mintha savat vezettek volna az ereimbe. Könyörögtem, hogy fejezze be, de csak jegyzetelt egy kis füzetbe, nem is érdekelte, hogy mi lesz velem. Néhány óra múlva rángatózni kezdtem, ekkor már kegyesen úgy döntött, már ennyi elég.