3. fejezet
Egy bánatos fáraó

Este lett mikor magamhoz tértem. Az ágyamon feküdtem. A mellettem lévő polcon megint egy tálca gyümölcs és egy pohár víz volt. A négy őr, akiket Atem kiküldött megint ott álltak a helyükön. A lándzsáikon támaszkodva aludtak. Megéheztem, tehát neki álltam enni egy kis szőlőt. Abból korábban sem volt baj, de a vízzel ezúttal nem kísérleteztem.
A távolból szárnysuhogásra lettem figyelmes. Kimentem az erkélyre és láttam, hogy két hatalmas sárkány közeledik a palota felé. Az egyik olyan volt, mint Sanako. Azzal a különbséggel, hogy nem kékes-szürke volt, hanem piros. A másik pedig fekete és nagyobb volt, mint a másik. Megijedtem tőlük. Attól féltem, megint Bakura küldött szörnyeket a bátyámra. A sárkányok azonban nem Atem szobájához repültek, hanem az enyémhez. A piros sárkány rálehelt egy rózsaszín füstfelhőt az erkélynél álló őrökre és azok eszméletlenül estek össze. Nem tudtam mit csinált velük, de az ajtó felöl érkező katonákkal is megtette ezt. A fekete sárkány nyakán ott volt egy aranysárkány tetoválás mélyen a bőrébe ágyazódva. Sanako-nak is ilyen volt a nyakán, melyet egy sállal rejtegetett az emberi alakjában. Ennyi elég is volt nekem ahhoz, hogy felszálljak a hátára.
-    Gyere vissza!!! – hallottam egy kétségbeesett kiáltást.
Mikor visszanéztem, Atem futott felém. Nem vártam meg míg az erkélyhez ér. Erősen megkapaszkodtam a sárkányban és elrepültünk. A Fáraó nem hagyta ennyiben a dolgot. Megidézte Slayfer-t és a hátán utazva a nyomunkba eredt. A piros sárkány szembefordult vele és egy láthatatlan védőfalat emelt. Atem nem tudott tovább követni, így tehetetlenségében a nevemet kiabálta.
Két hónap telt el azóta, de Atem nem törődött bele az eltűnésembe. A közeli várost naponta átkutatta személyesen is. A távolabbi helyekre Seth-et és a katonákat küldte el. Kezdet teljesen kiborulni.
Egyik nap újra elment ahhoz az oázishoz, ahova együtt mentünk két hónapja. Nagyon meglepődött a látottakon. A növényzet sokkal nagyobbra nőt. A lovát egy tisztáson hagyta, a dzsungel féleség szélén. Eleinte csak céltalanul bolyongott és felidézte a velem töltött időket. Végül aztán rájött, hogy vissza kell mennie. Már nagyon elfáradt, mikor sírásra lett figyelmes. Követte a hangot. A hang egy kisfiútól származott, aki egy pálmafa tövében sírdogált.
-    Miért sírsz, kisfiú? – kérdezte szelíden.
-    Nem találom a barátaimat. – hüppögött.
-    Eltévedtél?
-    Nem. Bújócskázunk és nem találom meg őket.
-    Segítek megkeresni őket. Jó?
-    Rendben! – mondta, majd kézen fogta és maga után vonszolta. – Gyere!
-    Ha megtaláltuk a többieket, segítesz kitalálni ebből az erdőből?
-    Persze! Szeléna kisasszony biztos kivezet.
-    Szeléna kisasszony? Az kicsoda?
-    Ő vigyázz ránk, míg a szüleink dolgoznak. Nagyon kedves és gyönyörűen tud énekelni. Kár, hogy csak akkor boldog, ha énekel.
-    Mitől szomorú?
-    Azt nem tudom. Sose hajlandó elmondani.
Ekkor azonban egy kislány futott oda hozzájuk, átvergődve a bokrokon.
-    Végre meg vagy! Már mindenhol kerestünk! – szólt a kisfiúhoz észre se véve a fáraót.
A lány mögött zajos gyereksereg vonszolt magával valakit.
-    Gyere! Erre jött! – kiabált egy fiú.
-    Én már látom! Ott van! – hangoskodott egy másik kisfiú.
-    Jól van, na! Megyek már! – mondta egy lány.
A kis csapattal együtt egy ifjú hölgy lépett elő a bokrok sűrűjéből. A Fáraó-nak tátva maradt a szája a csodálkozástól. A lány és a gyerekek észre se vették. Mindannyian a kis csavargóval voltak elfoglalva. Atem végül mégis csak megszólalt:
-    Arisa?
A lány felé fordult a név hallatán, majd Ő is döbbenten meredt az uralkodóra.
-    Ő itt Szeléna kisasszony! – mutatta be a névcsere miatt durcásan a kisfiú, de a fáraó észre se vette.
-    Ennyi időn keresztül… Nem is voltál messze. – dadogott szomorúan Atem.
-    Jobban meg kellett volna bíznod bennem.
Atem nem válaszolt. Lassan könnyek bújtak elő a szeme(i) sarkából. Mire észbe kaptam, már szorosan magához ölelt és sírt. A karjaimat is olyan szorosan lefogta, hogy nem tudtam semmit se tenni. Se vigasztalón átölelni, se félre lökni. Csak álltunk ott a döbbent gyerekek előtt.
-    Ö… Atem! Nekem haza kell vinnem a gyerekeket. – nyöszörögtem a karjai közt.
-    Nem fontos! – szólt egy lány.
-    Nem sietünk! – mondta a kis csavargó.
-    Te ma már meg se szólalj! Örülhetsz neki, ha Szeléna kisasszony nem árul be anyukádnak! – csitítgatta a kislány.
-    Úgy se teszi meg! Ügye nem? – nézett ártatlan szemekkel rám.
-    Hát persze. – mondtam egy huncut mosollyal az arcomon.
-    Na ugye! – fordult oda a kislányhoz és nyelvet öltött neki.
Mivelhogy felelősséget vállaltam, hogy a gyerekek épségben hazaérnek, így Atem meg értem vállalt felelősséget: elkísért minket. Az egyik kislány különösen vonzódott Atem-hez. Állandóan a karjánál fogva ráncigálta és arról faggatta, hogy lehetne-e belőle hercegnő. Miután kiértünk a dzsunbújból, Atem megengedte neki, hogy a lován ülhessen.
A városhoz érve a Fáraó nagyon meglepődött a látottakon. A gyerekek szülei egy kisszekérnyi élelemmel vártak. A szekér elé pedig egy ló volt odakötve.
-    Minek van itt ez a sok étel? – kérdezte tátott szájjal.
-    Ez a jutalmam a gyerekfelügyeletért. – válaszoltam.
-    Üdvözlöm, Fáraó! – hajolt meg az egyik édesanya.
-    Nézd anya! A fáraó megengedte, hogy a lován üljek. – kiabált a kislány, miközben Atem segített neki leszállni a lóról.
-    Látom leányom, de most gyerünk gyorsan az ágyba!
-    Oké, mama! – mondta, majd elköszönve az emberektől beszaladt a legközelebbi házba.
-    Elnézést asszonyom! Mondja, mióta csinálja ezt a húgom? – szólította meg az édesanyát Atem.
-    Az Ön húga?! – nézett döbbenten rám. Én ezalatt a szekért ellenőriztem.
-    Igen. Megszökött és ha jól tudom Szeléna-nak nevezte magát.
-    Valóban. – gondolkodott el az asszony. – Két hónapja érkezett. Sanako kisasszony mutatta be nekünk. Megkért, hogy adjunk neki munkát és hát…
-    Állj csak meg! – futott oda hozzám a fáraó. Éppen le akartam lépni a szekérnyi étellel.
-    Mi van? – kérdeztem rosszkedvűen.
-    Remélem nem képzeled, hogy most meg hagylak csak úgy elmenni! Szépen visszajössz velem a palotába!
-    Már megint kezded? – morogtam tovább.
-    Mit?
-    A parancsolgatást. Egy szavad se lehet, hisz már nem lakok a palotádba. Egyébként, megvan a saját életem itt a város környékén. Amint azt látod, a hercegnői ruhámtól is megszabadultam. Nem köt már semmi sem a palotabeli élethez.
-    Dehogynem. A véred. Még mindig a húgom vagy és ezen sosem fogsz tudni változtatni. Hiába élsz máshol vagy jársz más ruhákban, attól még hercegnő maradsz.
-    Tudom. Ennek ellenére nem megyek veled vissza.
-    A sárkány Sanako miatt, ugye?
-    Nem csak miatta. Egy Haniko nevű barátnőm is van. Őt is ismered. Ő volt a piros sárkány, aki nem engedte, hogy utánunk repülj. – éreztem, hogy ezt nem kellett volna elmondanom, de már késő volt.
Ekkor azonban egy fénykör kezdett kialakulni alattam, mely a követkő pillanatban elnyelt engem a lóval és a szekérrel együtt.
Atem nem tudta elhinni, hogy megint elveszített. Egyetlen reménye már csak az maradt, hogy holnap megint találkozzon velem az oázison. De nem így történt. Nem mentem vissza. A bátyám már épp útban volt hazafele, amikor eszébe jutott, hogy visszamegy a „kishercegnő” anyukájához, hátha ott megtalál. A város határtól nem messze észre vette, hogy egy sárkány száll le az úti célja közelében. Még jobban sietett.
Mikor odaért nem azt a lány találta ott, akit keresett.
-    Sanako???!!! – kiabált ökölbe szorított kézzel.
-    Üdvözöllek Fáraó! – köszönt a lehető legnagyobb hidegvérrel.
-    Hol van a húgom?!!
-    Haniko-val a barlangomban.
-    És az hol van?!!
-    Gyere! Megmutatom! – mondta, majd kiment a házból és átváltozott. Ugyanúgy szürke sárkány volt, mint az első találkozásukkor. – Szállj fel a hátamra, ha látni akarod! Lovon nem tudsz eljutni hozzá.
Atem engedelmeskedett. (Nagy szó!)