5. fejezet
Egy hercegnő szívének titka

Nem úgy tűnt, mintha a bátyám bevette volna ezt a szöveget. Továbbra is karba tett kézzel állt, neki dőlve a palota falának. Viszont tett egy olyan dolgot, ami számomra idegesítő volt: összeráncolta a szemöldökét és folyamatosan a szemeimet fürkészte.
-    Nem szeretem mikor hazudsz!
-    OK-é! OK-é! Sani megtalálta Bakura-t és le akar vele számolni! Természetesen Haniko és Én is csatlakozunk!
-    Így már mindjárt jobb! – mosolyodott el az őszinteségemen.(Tudjátok, egy hercegnő nem is hazudhat. Undok szabályok! ) – De remélem tudod, mi a válaszom!
-    Persze, de még mindig nem érdekel a véleményed! Akkor is elmegyek Sanako-val, akármit is mondasz!
-    El is fogsz menni! – mondta, miközben leengedte karjait a teste mellé és egy lépést tett felém.
-    Tessék? – döbbentem meg hallva, hogy nem is akar visszatartani.
-    De csak velem együtt!
-    Remélem Fáraó, nem gondolja, hogy hagyni fogjuk csak úgy egyedül elmenni! – szólalt meg Izis.
-    Ti is jönni fogtok és egy sereg katona is. – nyugtatta Atem.
-    Huhh! Ilyen sokan egy ember ellen? – röhögtem a bátyám döntésén.
-    Azt hiszed mások hipnotizálása a legrosszabb, amit tehet?! Hatalmas erő van a birtokába az Ezeréves Gyűrű-nek köszönhetően! Az elmúlt két hónapban sok galibát okozott!
-    Tuudom!! Az eltűnésem előtt is gyakran boldogított Téged, bátyus!
-    Igen, de azelőtt nem merészkedett be a trónterembe! – informált Mana.
-    Igen? Ügyi! Oda még nekem se sikerült belógni, mióta Atem a fáraó!
-    Ha akarod menjél!!! De van jobb dolgunk is!!! – kezdett dühös lenni a ’nyugis’ bátyám.
-    Atem-Atem! – ráztam a fejem. – Nem szórakozásból akartam mindig bejutni oda!
-    Akkor minek? – kérdezte Seth.
Nem szóltam semmit sem csak becéloztam az utat a trónterembe. A többiek követtek. Mikor beléptem a számomra régóta tiltott terembe, nem néztem se jobbra, se balra. Egyenesen mentem előre a trónszék felé. Mögötte leguggoltam és egy kör alakú mélyedést találtam.
-    Pont, ahogy Hani mesélte. – elmélkedtem fennhangon.
-    Mi? Mi ez? – kérdezte Mana.
-    Remélem mindjárt megtudjuk! Atem! Add ide a gyűrűt, amit tőlem kaptál! – parancsolgattam kivételesen most Én.  Hi-hi!!
-    Minek az neked? – kérdezte, miközben levette az ujjáról és a kezembe adta.
-    Csak figyelj! – válaszoltam röviden.
Beillesztettem a mélyedésbe és elmondtam egy nyitó-varázsigét. Mahart-tól 3 ilyen igézetet tudtam, de szerencsére már az első hatásos volt. Amint kimondtam az utolsó szavakat a gyűrű fényleni kezdet. Négy irányba fénysugarak áradtak szét belőle és egy téglalap alakot formáztak. Miután a fény elhalványul és eltűnt, szabályos vágásnyomokat hagyott maga után. A téglalapra emlékeztető székdarab egy hirtelen pattanással kiugrott a helyéről és a terem padlóján landolt. Mindenki ijedten meghátrált. Egymást lökdösve próbáltunk bekukucskálni a mélyedésbe, ahol egy fadobozt találtunk.
-    Mi ez? – kérdezte Atem mikor kivettem.
-    Óvatosan, Hercegnő! – figyelmeztetett Mahart. – Hatalmas mágikus erőket érzek benne. Veszélyes is lehet!
-    Ha tényleg az van benne, amit Hani mondott, akkor nem lehet veszélyes. – nyugtattam a papot.
-    Miért? Mit mondott? Mi van benne? – érdeklődött Mana.
-    Túl sok a kérdés! Inkább nézzük meg! – válaszoltam és lassan leemeltem az egyszerű fadoboz fedelét.
A doboz tartalmát látva mindenkinek leesett az álla. Még nekem is, pedig Én tudtam mi van benne. Nem kisebb és nem is nagyobb dolog volt benne, mint egy aranykorona, melynek közepén Hórusz jele volt látható. Valaha még édesanyámé volt, aki az élete végéig viselte. Rajtam kívül senki se tudta, hogy ez az ékszer okozta a halálát.


Visszaemlékezés:
Kilenc éves voltam, mikor anyám a szobájába hivatott. Vidáman szaladtam be hozzá, de már majdnem sírva várt.
-    Mi történt, édesanyám? – kérdeztem, mikor elé álltam.
Ő letérdelt elém és engem átkarolva sírva fakadt. Mikor valamennyire megnyugodott nekem adott egy gyűrűt és azt mondta, hogy:
-    Ha úgy érzed segítségre van szükséged… és a palotában már mindenki ellened fordul… Menj be a trónterembe és találj egy olyan mélyedést ahova ez a gyűrű illik.
-    De a trónterembe nem mehetek be! – ellenkeztem vele.
-    Menj be!!! És találd meg a helyet ahova ez beleillik! – szorította meg a kezem, melyben a gyűrűt szorongattam. - De vigyázz, mert ha egyszer megtalálod, amit keresel, akkor életed végéig nem szabadulsz tőle!
-    Miért mondasz ilyeneket, anya? – kérdeztem reszkető hangon.
Lesütötte a szemét és így újabb könnycseppek folytak végig az arcán. Lehajtotta a fejét és észre vettem, hogy nincs rajta a koronája. Ekkor lassan felkelt. Letörölte a könnyeit és a tekintete megint egy tekintélyt parancsoló királynőé lett.
-    Mahart! Aker! – kiáltott két hűséges szolgájáért.
-    Igen, felség! – hajoltak meg, miután rohanva megérkeztek.
-    Aker! – fordult felé anyám egy fadobozzal a kezében. – Vidd ezt oda, ahova megbeszéltük!
-    Igen is, királynőm! – hajolt meg a szolga és a dobozzal a kezében elviharzott.
-    Mahart! – szólította meg az ifjút, aki alig pár évvel volt idősebb nálam. – Rád bízom a lányom és a fiam! Kérlek vigyázz rájuk! Most pedig távozzatok!
-    Igenis, felség! – hajolt meg, majd kézen fogva elvitt anyám közeléből.
Nem tudtam mire vélni a szavait. Mahart-tal kint ültünk a kertben és vártam apám és a bátyám hazatérését. A testvérem ma töltötte be a tizenkettedik életévét = ma volt a tizenkettedik születésnapja. Ahogy azt annak idején a nagyapám is tette az apámmal, ugyanúgy elkellett mennie Atem-nek is egy ellenőrző körútra az országban. Aggódtam miatta, s ezért nem is foglalkoztam anyám szavaival.
Mikor a sereg megérkezett, Atem és Seth vezették őket, de apám sehol se volt. Az egész sereg szomorú volt. Érkezésükkel sötét felhőket hoztak a város és a palota fölé. A felnőttek bevonultak a trónterembe. Mi gyerekek pedig Atem szobájába gyűltünk össze. Mana és Seth is csatlakozott hozzánk. A bátyám elmesélte mi történt. Rablók támadták meg őket és apánk a karjai közt halt meg. Atem a szavát adta neki, hogy vigyázni fog rám és jó uralkodó lesz.
Elkeseredetten sétáltunk a trónterem felé, de ekkor azt vettük észre, hogy mindenki anyám szobája felé fut. Egy szolga jelezte nekik, hogy megtalálta. Ezek szerint nem jelent meg a tanácskozáson. Mindenki a királynőhöz sietett, de már késő volt. Anyánk holtan feküdt az ágya mellett. Senki se tudta megállapítani, hogy mitől vesztette el az életét. Nekem ez már túl sok volt. Sírva borultam anyám holttestére. Atem még képes volt megállni érzelmek kimutatása nélkül. Tudta, hogy most már neki kell erősnek lennie, hisz apánk se sírt halálakor. Aker elvitt magával, hogy ne legyek láb alatt. A szobámba leült mellém az ágyra és vigasztalni próbált.
-    De miért? – kérdeztem zokogva. – Előbb az apám, most meg az anyám!
-    Anyád már rég nem élt. – válaszolta a szolga. – A korona, amit viselt egyben ajándék és átok. Anyád még Hórusz istentől kapta, mikor királynővé vált. A segítségével hosszú és egészséges életet élhetett volna, de cserébe nagy árat kellett fizetnie.
-    De ha hosszú életet kapott, akkor miért halt meg? – sírtam.
-    Aki a koronát egyszer felveszi az többet nem veheti le, ha élni akar. Anyád így Hórusz szolgálatába állt. A korona hatalmának köszönhetően látta apád halálát és be kellett tartania az ígéretét, amit az istennek fogadott.
-    Milyen ígéretet?
-    Ha a Fáraó meghal, akkor lemond királynői jogáról és egyben az életéről. A koronát le kellett vennie, de ezzel a halálát hozta előbbre. Bármit is mondott anyád… arra kérlek Hercegnő, hogy soha, ismétlem soha ne vedd fel Hórusz koronáját!
Egy nappal a szüleim halála után, holtan találtak Aker-re. Apám kardjával szúrta le magát közvetlenül anyánk holtteste mellett. Akkor még nem értettem, de most már igen, hogy miért tette. Rám bízta anyám titkát, de nem kockáztatta meg, hogy más is megtudja. A doboz helyének titkát is magával vitte a sírba.

Ismét a jelenben:
Nem tudtam mit tegyek. Emlékeztem mindenre, ami anyámmal, apámmal és Aker-rel történt, de mégis szükségem volt a korona erejére. Ha egy boszorkányt megfosztanak az erejétől, akkor már soha többet nem birtokolhatja ugyan azt az erőt, mint korábban. Bakura legyőzésére hatalmas erőre volt szükségem, elvégre a bátyám is folyton felsült, pedig neki van a legerősebb ikonja.