8. fejezet
Kitartás!

Én közben sikeresen alkalmaztam egy varázslatot, ami segített porrá változtatni Diabolt-ot. Ez még jobban fájt Bakura-nak, mint az iménti kis próbálkozásom vagy, mint a bátyámtól kapott jobb egyenes.
-    Feladod végre? – kérdezte Atem fáradtan lihegve.
-    Soha. – felelte szintén lihegve Bakura.
A kése pont mellette feküdt a homokban. Lassan a kezébe vette, majd erősen megszorította a markolatát és rátámadt Atem-re. Ekkor értem oda hozzájuk és közéjük álltam. Egy széllökéssel tanítottam meg repülni Bakura-t. Pár méterrel távolabb ért földet és elvesztette az eszméletét.
-    Most nincs időnk vele foglalkozni! – porolta le a ruháját Atem, majd felnyögött fájdalmában.
-    Atem! Mi baj? – aztán láttam, hogy Obelisk már félig a földbe van döngölve.
Éppen eleget láttam. Zork-on is ugyan azt a varázslatot használtam, mint Bakura-n, csak muszáj volt erősebb kivitelben a méretét elnézve. A hatása megvolt, de nem elég erősen. Éppen, hogy arrébb tántorodott. Atem parancsára Obelisk megpróbálta elpusztítani ellenfelét az erejével, de kudarcot vallott. Zork életben maradt. Én közben tanácstalanul tűnődtem azon, hogy miért nem volt eléggé hatásos a támadásom?
-    Mondtam, hogy spórolj az erőddel! – morgott a bátyám a fájdalmaival szenvedve.
-    Jól van, na! Tényleg figyelnem kellett volna, mert még nem is ismerem a korona erejét, de már mindegy!
-    Azért ne add fel! Még semmi sincs veszve! – erőltetett meg egy mosolyt a fájdalmai ellenére.
Zork közben ismét neki esett ellenfelének, hogy végezzen vele. Egy jobb egyenessel ki is ütötte, amit Atem egy fájdalmas szisszenéssel próbált elviselni.
Közben megpróbáltam a jobb tenyerembe összpontosítani a korona erejét. Vékony, sárga fénycsíkokként gyűlt össze egy kis gömböt formálva. Próbáltam minél erősebben koncentrálni, hogy növeljem a méretét, de inkább kisebb lett, sem mint nagyobb. Hirtelen Atem megfogta a csuklómat, amitől elvesztettem az irányítást a varázslat felett. A fénygömb a semmivel lett egyenlő.
-    Kértelek, hogy takarékoskodj az erőddel! Szükséged lesz még rá az életben maradáshoz. – indokolta tettét.
-    Ha Te meghalsz, akkor nem lesz semmi haszna sem az életben maradásomnak! Nem élném túl!
-    Dehogy is nem. – mosolygott bátorítóan. – Te nem fogsz úgy járni, mint anyánk. Te túl fogod élni Hórusz átkát!
-    Honnan tudsz erről?!
-    Én se maradtam sokáig anyánk holtteste mellett. Minden szót hallottam, amit Aker mondott. És tudtam, hogy úgy se tudnálak lebeszélni a korona használatáról.
-    Atem. – szólítottam meg könnyező szemekkel.
Ebben a pillanatban Atem hatalmasat ordított fájdalmában. Zork karmaival keresztül szúrta Obelisk-et, mely szintén fájdalmas üvöltésbe tört ki. Rövidesen aztán kővé dermedt, majd porrá vált, mikor Zork kihúzta belőle karmait.
A bátyámat még épp időben rántottam vissza a halálból Hórusz koronájának köszönhetően. Állva nem tudtam megtartani a már alig élő testét, ezért a földre térdelve szorítottam magamhoz, hogy energiát adjak neki az élethez.
-    Nyomorult halandók! – szólalt meg Zork felsőbbrendűséget érzékeltetve a hangjában. – Nincs semmi értelme a léteteknek. Adjátok meg magatokat és akkor talán gyors és fájdalommentes halálotok lesz!
-    Ne reménykedj! – nyöszörgött Atem bátorságot erőltetve a hangjába, majd a segítségemmel elfeküdt a földön.
-    Atem! Atem, nehogy most halj meg! – parancsoltam neki. – Ne merészelj itt hagyni!
-    Ismersz. Sose hagylak el. – felelte Atem, s megfogta az egyik kezem. – Ne hagyd el magad! Megmondtam: ha Én elbuknék neked kell megállítanod Zork-ot!
-    Még hogy ez az elkényeztetett hercegnő állítson meg engem?! – nevetett Zork. – El is felejtettem, milyen nevetségesek az emberek!
-    Nem adhatod fel, Atem! Te vagy a Fáraó! Ki irányítaná a népet, ha nem Te? – aggodalmaskodtam nem is figyelve a szörny megjegyzéseire.
-    Majd Te. Higgy nekem! Benned is megvan, ami az uralkodáshoz kell. Bízz magadba! – bátorított Atem, majd elhagyta ezt a világot.
Hiába volt minden igyekezetem. Az életben tartásához már nem volt elég erőm. Hamarosan be kellett látnom, hogy nem pazarolhatom rá a korona minden erejét. Ő se akarná. Kénytelen voltam beletörődni, hogy mégis itt hagyott. Egy végső próbálkozásként viszont még elzártam a lelkét az Ezeréves Kirakósába. Azt viszont már nem tudtam, hogy hogyan léphetek vele így kapcsolatba. Tehát mindenképp egyedül maradtam.
A kirakóst elvettem tőle és a nyakamba akasztottam. Ezzel azt is elfogadtam, hogy átveszem a helyét mind a harcban, mind az uralkodásban.
-    Na, halandó! Készen állsz a halálra? – kérdezte dörmögő hangon Zork.
-    Na és Te? – kérdeztem fenyegetőn.
-    Ostoba kis halandó! Megbánod még, hogy ujjat húztál velem! – kiáltotta, s a jobb ökle már száguldott is felém.
Hórusz koronájának segítségével hamar elhárítottam a támadást, de rögtön utána térdre rogytam. Hatalmas kimerültség lett úrrá rajtam és nehezen vettem a levegőt. A korona átka hatni kezdett. Ha nincs fáraó, akkor nincs királynő se. Atem bármennyire is szerette volna, hogy Én vegyem át a helyét, Hórusznak ez mégsem tetszett.
-    Adj még egy kis időt! – fohászkodtam az istenhez. – Segíts végeznem Zork-kal!
A légzési problémám hamarosan megszűnt, de a gyengeség egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Ez azonban egyre inkább növelte a korona fényét, amiből arra következtettem, hogy elszívja az életerőmet. A végtagjaim elnehezültek és a térdelésem átment elhasalásba.
Zork ismét lecsapott rám, de a korona pajzsa megint aktiválódott, immáron az én akaratom ellenére. A pajzs fénye lassan elkezdett Zork köré tekeredni. Hiába ellenkezett, a fény úgy körbekerítette, mint ahogy a kígyó tekeredik áldozatára. Láttam, hogy a sötétség ura kezd szorult helyzetbe lenni. Egy halvány mosoly ült az arcomra, miközben mozdulatlanul feküdtem a puha homokban. Zork ordított, kapálózott, s már úgy világított, hogy inkább a fény urának kellett volna nevezni. De csak nem akart vége lenni ennek az egésznek. Zork nem akarta feladni és meghalni se akart. Én viszont alig vártam, hogy elfogyjon az erőm és végre elhagyhassam ezt a világot. De úgy tűnt mintha ez már sose történne meg.
-    Ne aggódj! – szólt a korona fényeiből egy férfi hang. – Nemsokára vége.
Zork még tovább ordítozott. Lassan kezdett gömb alakúvá formálódni, majd egyre kisebbre zsugorodni. Már alig bírta azt a szűk környezetett és mindent elkövetett, hogy kitörjön onnan. Fekete villámokkal próbálta széttörni a burkot, melyek ugyan áthatoltak rajta, de kiszabadítani nem tudták. Az erők harca közben még nagy szélvihar is támadt, melynek nagyon a középpontjában voltam. Ám ez most a legkevésbé sem érdekelt.
Minden figyelmem a burok körül forgott, így észre se vettem, hogy Bakura mögém lopakodott a tőrjével. Egy fekete villám azonban pont Őt találta el mielőtt végezhetett volna velem. Így a halálom még mindig nem jött el, de Bakura-é szinte azonnal. Holtan terült el mellettem.
-    Ezt nem hiszem el! – szörnyülködtem magamban. – Mindenki meghal körülöttem, de Én még erre se vagyok képes. Sólyom isten! Mond! Mikor engedsz már át a Túlvilágra?
Válasz ezúttal nem jött. Fájdalmat nem éreztem, de olyan fáradt voltam, mintha még sose aludtam volna. A kimerültségtől lehunytam a szemeimet. Nem kellett nyitva tartanom, így is ’láttam’, hogy mi történik Zork-kal.
Egyre kisebbre zsugorodott. Végül már ember méretű volt. Ekkor a gömb kezdett megrepedni, majd egy gyors széttörést követően a szilánkjai egyszerre álltak bele Zork vastag bőrébe. A szörny ordítozott. A szilánkok szinte feldarabolták, majd a fényük kezdte elnyelni őt.
Hamarosan elnémult az ordítás. A sötétség elhagyta a birodalmat és ismét kisütött a nap. Az emberek előmerészkedtek a földalatti rejtekhelyeikről. Mosollyal az arcukon nézték az eget. A gyerekek gyorsan csapatokba rendeződtek és elszaladtak felfedezősdit játszani. A felnőttek pedig túlélőket kerestek. A palota környékéhez érve félelmet keltő látvány fogadta őket. A fáraó halott. A hercegnő halott. És a főpapok se élnek már. Ki fog gondoskodni ezek után a népről?
Az emberek félre vonultak tanakodni, s néhányan elmentek hordágyakat hozni a holttestek elszállításához. A testem fején lévő koronából ekkor egy hang szólalt meg, melyet senki se hallott:
-    Látod? Mondtam, hogy nem tart sokáig. – s ezzel a korona eltűnt, mintha sose lett volna a földi világban.
 

The End