Sokkolt, amit Orochimaru tett. Azt mondta, nem lesz semmi baj, pedig igenis volt baj. A kísérletek megviseltek, fájdalmaim voltak, nem tudtam sem enni, sem aludni, fokozatosan legyengültem. De hiába, nem mondtam el senkinek. Egyrészt mert nem volt senki, akinek beszélhettem volna. Jiraiya egyszerűen túl távolinak tűnt. Nem akartam több szenvedést okozni neki, nem úgy megy, hogy egyszerkidobom, aztán visszamegyek hozzá. Bár valószínűleg nem is érdekelte volna a bajom, azok után, ahogy bántam vele. Másodrészt pedig Orochimaru a vőlegényem volt, valamilyen szinten kötelezségemnek éreztem, hogy hűséges legyek hozzá. Valahol mélyen reméltem, hogy rendbe jönnek a dolgok. Bíztam benne.

A napok kezdtek összemosódni. Nem értettem, hogy mire mennek ki a kísérletek, semmi pozitív változást nem éreztem, kezdtem egyre inkább elhalványulni, fizikailag is, lelkileg is. Az emberek szinte részvéttel néztek rám, mint ahogy a súlyos betegekre szokás, pedig nem tudhattak semmit. Mivel legyengültem, fel kellett mondanom a munkahelyemen, szóval a napjaim nagyrészét vagy a laborban, vagy otthon töltöttem. Rendszeresen rohamaim voltak. Rángatózni kezdtem, izzadtam, forgott velem a szoba, de csak annyit tehettem, hogy beálltam a hideg zuhany alá, hogy kicsit megnyugtassam a teljesen kimerített szervezetemet. Orochimaru szinte haza sem járt, sokszor a laborban aludt, vagy az adatokat elemezte éjjeleken át. Nem mitha egyébként érdekeltem volna...

Megint a laborban feküdtem.  Újra az a borzalmas, iszonyú infúzió, bár már megszokhattam volna. A légzésem egyre nehezebb lett, iszonyúan voltam.
- O-orochi... maru... - nyögtem ki nagynehezen. Idegesebb volt a szokásosnál, de aztán olyat tett, amit még soha: kivette a karomból a tűt, még mielött az infúzió elfogyott volna. Bár nagyon érdekelt, hogy mi a baja, nem volt elég erőm felkelni és utánanézni. Gyanúsan sok időre eltűnt. Órákig feküdtem ott, egyre jobban fáztam, nem tudtam mi a helyzet, egészen addíg, míg nagy robajjal feltörték az ajtót. Nehézkesen arra fordítottam a fejemet. Nem láttam az arcukat, de aztán...
- Édes istenem, Rie-chan??!! - üvöltötte valaki, és hozzám rohant. Egy nagy, meleg tenyér ért az arcomhoz.
- Jiraiya... ne haragudj... - motyogtam kábán, aztán elájultam.

Mint utóbb kiderült, Orochimaru tiltott kísérleteket végzett, olyan dolgokba kontárkodott, amikbe nem lett volna szabad, de az utolsó pillanatban el tudott menekülni. És velem mi lett? Hátrahagyott. Amíg a kórházban voltam, Jiraiya minden egyes nap velem volt.
- Sajnálom, hogy nem vettem észre! - mondta el vagy ezredszerre. - Ha tudom, én biztos megállítom azt az őrültet. De egyszerűen nem hittem, hogy lehetséges, hogy így bánjon veled.
- Ugyan. - mosolyogtam rá. - Nem tehetsz róla. Nekem kellene elnézést kérnem, mert nem hallgattam rád, sőt, azt hittem, hazudsz és Orochimaru nem képes ártani nekem. Úgy látszik, tévedtem.
Bíztatóan megszorította a kezemet, és az egész olyan jól esett. Hogy ott volt, végighallgatott, ahogy aggódva kérdezgette, hogy hogy érzem magam. Mert talán mégis mellette van a helyem.
- Be kell vallanom valamit. - kezdte szégyenkezve. - Mikor ittam és olyan csúnyán viselkedtem, az azért volt, mert... kezdett kiderülni, hogy Orochimaruval valami nincs rendben. A csapattársam volt kölyök korunk óta és megviselt, hogy esetleg már nem az, akit ismertem. De ha elmondtam volna, nem történik meg ez az egész! Úgy sajnálom!!!
- Shh!
Újra úgy csókoltam, mint régen, mielött minden elromlott.

- ...sajnálom, Rie-chan, de nem tudunk semmit tenni. A kísérleti szerek, amiket beadott neked sajnos túlzottan tönkretették a szervezetedet, már nem képes regenerálódni. Már csak 2-3 hónap és... - fejezte be szomorúan Tsunade. Furcsának tűnhet, de nem igazán lepődtem meg, mert éreztem, hogy valami már nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Szerencsére Jiraiya épp nem volt velem, szóval nem kellett ezt hallania. Mondjuk így kimondva elég lehangoló volt. A nap többi részében csak ültem és gondolkodtam az életemről, egészen addig, míg Jiraya meg nem érkezett, estefelé.
- Nah, mit mondott a banya?
- Mit gondolsz? - mosolyogtam rá. Nem tudhatja meg, teljesen összetörne. - Ebcsont beforr, nemsoká olyan leszek, mint az új!
Hazudtam neki. Lehet ostobaság volt, de nem akartam azt látni, hogy teljesen összetörik. Az utolsó heteimben élvezni akartam a társaságát, nem pedig azt, hogy úgy bánjon velem, mint egy haldoklóval.

**évekkel késöbb**
- Bocs, hogy csak most jövök, de sok dolgom volt. - mondta egy mosollyal Jiraiya, de aztán kínosan köhécselni kezdett. - Jó, jó, nem hazudok tovább, nem bírtam rászánni
magam.
Csendesen ücsörgött tovább a temetőben, a régi időkön merengve.
- Ha tudom, hogy... akkor én mindent sokkal jobban csináltam volna! Nem bosszantottalak volna fel, mindent megtettem volna, amit csak kértél... De talán pont annak a hülye, link alaknak szerettél, nem igaz?
Egy nagy sóhajjal indult vissza Konohába, hogy keressen egy kocsmát, ahol elihatja ma éjszaka a világ minden baját. Pedig tudta, hogy vannak sebek, amik nem fognak begyógyulni. De nem számít, ma éjszaka semmi nem számít.