- Hogy micsodaaaaa????! - üvöltöttem fel. Rázkódtam az indulattól.
- Jól hallottad. - válaszolta egy sunyi kis mosollyal a vörös hajú férfi. Szívem szerint bepancsoltam volna neki egy nagyot, de az mégsem lett volna méltó egy vámpír tábornokhoz. Így is sokan megkérdőjeleztek, mert túl fiatalnak tartottak, ráadásul nem is bízott a nőkben a sok hímsoviniszta disznó.
- De... az hogy lehet, hogy NEKED inasod van???
Az inasa egy kölyök volt, de volt benne valami, ami tetszett nekem. Volt a szemeiben valami furcsa kifejezés, amitől csak méginkább féltékeny lettem. Hogy lehet az, hogy az az okostojás Larten Crepsley már megint egy lépéssel elöttem jár?
- Darren, egy az elbűvölő hölgy itt Amelia. - magyarázta gyúnyosan a fiúnak. - De ne is foglalkozz vele, nem a legéleseszűbb vámpír.
- Csitulj, te majom!!! - morogtam, de nem hagyta abba, tovább okította Darrent.
- És mint láthatod, a modorán is lenne mit csiszolni.
- Ne hallgass a vén kriptaszökevényre. - fordultam a fiúhoz. - Nem gondoltál rá, hogy otthagyd? Utazgathatnál velem, hidd el, kitanítanálak rendesen.
- Szóval maga jobb, mint Mr. Crepsley? - kérdezte a gyerek, bár volt a hangjában valami kis kétkedés. Neh jó, elvégre is fiú, elrontotta már ez a gonosz, szexista társadalom.
- Arra mérget vehetsz.
A férfi láthatóan unta a dolgot, a szemeit forgatva bámulta a falat. Elmeséltem néhány hihetetlen kalandomat, ahol csupán saját képességeimre és a vámpírok szerencséjére támaszkodhattam, Darren pedig szemmel láthatóan élvezte az élménybeszámolókat.
-... szóval így győztem le azt az oroszlánfalkát. - fejeztem be vigyorogva. - Látható, hogy jobb vagyok, mint Larten!
- Igen, sokkal jobb vagy, mint én. Bárkit felidegesítesz pár pillanat alatt, könnyedén életveszélybe keveredsz, ha csak kiteszed a lábad a Vámpírok Hegyéről, elképesztően feltűnően viselkedsz az emberek között... Meg persze szépen felsikálod a padlót, vagy kimosod a ruhákat, asszony.
Ez volt az, amivel teljesen ki tudott hozni a sodromból. Nem. Vagyok. Asszony. Szitkozódva löktem hanyatt a földön. Az öklömmel püföltem a mellkasát, közben erőteljesen obszcén dolgokat vágtam a fejéhez. Könnyedén penderített le magáról, Darren pedig a könnyeivel küzdve hahotázott mellettünk.

Lehet, hogy idióta, agresszív libának tűnök, de erről nem én tehetek! Az én mesterem szintén Seba volt. Én voltam az utolsó inasa, el sem akart vállalni, de valahogy elértem, hogy megtegye. Onnantól, hogy megvérezett és elkezdett kiképezni, folyamatosan a kedvenc inasáról, egy bizonyos Larten Crepsley-ről beszélt. Tudta, hogy hatalmas bennem a versenyszellem, utólag belegondolva talán így próbált ösztönözni. Mindent 200%-osan próbáltam csinálni, csak hogy jobb legyek, mint az a vámpír, akit ismeretlenül is a riválisommá választottam. Ezen kívül természetesen lenéztek, mert egy nőből sosem lesz jó vámpír. Nah majd megmutatom!!! Az első találkozásunk is furcsára sikeredett...

**48 évvel korábban**
- Larten Crepsley-hez van szerencsém?
- Igen. - bólintott a férfi, aki épp csak megérkezett a Vámpírok Hegyére.
- Kihívom! - mondtam hangosan.
- Elnézést kisasszony, de miről beszél? Mire hív ki? - tudakolta zavarodottan.
- Bármire! Válasszon fegyvernemet, ha küzdeni akar, de felőlem az erőnlétünket is összemérhetjük, vagy az eszünket, akármit.
Elszánt voltam. Itt volt az alkalom, hogy bebizonyítsam, jobb vagyok! Az egyetlen baj csak az volt, hogy nem akart komolyan venni. Éjaszakákon át loholtam a nyomában, fenyegetőzve, mire beadta a derekát. Biztam magamban, de... csúnyán elpáholt szabad küzdelemben. Életemben annyi port nem nyeltem, mint akkor éjjel.

**a jelenben**

- Nem volt túl nőies, ahogy nekem estél. - mondta Larten, miközben próbálta elfolytani a nevetést, ami épp kitörni készült belőle. Darrent is rázta még a röhögés.
- Mert... mert te... ANNAK neveztél!
- De miért olyan nagy baj, ha asszonynak nevezik? - kérdezte a fiú, pe Larten már be is fogta a száját.
- Ki ne mondd mégegyszer, mert esküszöm, itt helyben tekerem ki a helyes nyakacskádat, Larten pincsi kutyája, Darren kölyök.
A fiú dühösen felszisszent. Duzzogva vpnultam el aludni.

A következő éjjelen is Lartennel vitatkoztam, természetesen. Kipirult arrcal szidtam, de ő, az örök úriember csak foghegyről válaszolgatott. Aztán bevillant egy apróság...
- De legalább én nem vagyon analfabéta!
Dermeten nézett rám, övön aluli húzás volt.
- Sosem volt alkalmam megtanulni írni-olvasni. Nem vetheted a szememre, hogy az életem nehézségei közepette ez kiamaradt. Amúgy pedig te viselkedni nem tanultál meg, ami, azt hiszem, sokkal nagyobb gond!

Pár órával késöbb szégyenlősen mentem oda hozzá.
- Öhm... szeretnék elnézést kérni, tudom, nem tehetsz róla, hogy analfabéta vagy és... nem akartalak megbántani! Egy kis engesztelő ajándékot is hoztam.
Gyanakvó arccal vette a kezébe a kis csomagot, de mikor megbizonyosodott róla, hogy nem veszélyes, egy szelíd mosollyal bontogatni kezdte. Aztán hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról...
- Ez egy... mesekönyv... - morogta hidegen.
- Kezdd az alapoknál, balról jobbra, fentről lefelé! - magyaráztam vihogva, egészen addig, amíg egy jól irányzott könyök mozdulattal bordán nem vágott. Lehet hogy megtaláltam, mivel lehet kihozni belőle az agressziót.