Ciel a hálóingemet olyan erősen szorította, hogy nem tudtam lefejteni az ujjait róla. Felemelve az ágyhoz vittem és bebújtam vele a takaró alá. A mellkasomra tette a fejét és úgy zokogott tovább, közben a szipogásokba beleremegett az egész kis teste. Lassan ringatni kezdtem, bíztató szavakat suttogtam a fülébe.
- Itt vagyok! Ne félj!
- T-téged is meg fognak ölni... egydül maradok megint... és fáj, nagyon fáj...
Tényleg nem tudtam, hogy mi történt azon az éjszakán, de láthatóan komolyan rettegett. Próbáltam minél inkább megnyugtatni, de elég nehéz volt úgy, hogy én is meg voltam zavarodva, valahogy mégis sikerült.
- Itt maradsz velem, amíg elalszom? - kérdezte halkan, kicsit talán szégyenkezve, mire én nem válaszoltam, csak közelebb húztam és átöleltem. Eddig nem láttam, de kezdtem úgy viselkedni, mint Ciel anyukája. Meg akartam védeni őt mindentől, pedig nem sokkal volt fiatalabb nálam. Megvártam, amíg elalszik, aztán hangtalanul kilopakodtam a szobájából. Ahogy kiértem, hirtelen elvesztettem az önuralmamat és zokogni kezdtem. Nehezem viseltem, hogy így kellett látnom őt. Miért pont vele történt?! Észre sem vettem a fényt és a közeledő alakot, egészen addig, míg Sebastian ott nem állt velem szemben, egy gyertyával a kezében.
- Kisasszony, az ágyban lenne a helye.
Egyértelmű volt, hogy rossz állapotban vagyok, szóval csak karon fogott és a szobámba kísért. Ahogy leültem az ágy szélére, ő pedig távozni készült, hirtelen minden olyan félelmetes lett.
- Várj! - szóltam utána, az egyenruhája ujját elkapva. - Nem tudnál maradni egy kicsit?
Azzal a furcsa kis mosolyával nézett rám, aztán elegánsan leült mellém az ágyra. Volt benne valami könnyed báj, valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Nem akartam, nem volt szabad, de valami erő felé vonzott, késztetést éreztem, hogy odabújjak. Talán nem is a személye miatt, csak nekem is szükségem volt valakire, aki nagy és erős, meg tud védeni. Érezhette, hogy mit kell tennie, mert átkarolta a derekamat, úgy húzott magához. Idióta voltam, bevallom, de nem tudtam parancsolni magamnak. A következő pillanatban vadul csókolóztunk. Ki voltam éhezve a gyengédségre, amit Sebastiantól megkaptam. Több nem történt, de tényleg, az éjszaka hátralevő részében egymás karjaiban feküdtünk. Álmos voltam már, de nem akartam aludni, mert éreztem, nem lesz több ilyen alkalmam, ki akartam élvezni minden pillanatot.

- Kelj már fel, teeeee... - morogta valaki, de én csak fordultam egyet. - Ébresztő!
- Mhhh... Sebastian, csak még 5 percet. - dünnyegtem, a takarómba temetett arccal, de valaki egy határozott mozdulattal lecibálta rólam. Miééééért? Ahogy hunyorogva körbenéztem, először két térdet láttam. Aranyos kis csizmás lábak, rövidnadrág, Ciel!!! Ennyire elaludtam volna? Az ajtóban ott állt Sebastian is, csendben, egy cinkos mosollyal az arcán.

A gondolataimba mélyedve ültem a kertben. A csendben hallanom kellett volna, hogy Sebastian kisétált hozzám, de vagy túlzottan elkaladoztam, vagy ő lopakodott teljesen hangtalanul. Lényeg a lényeg, csak azt vettem észre, hogy halkan kuncogott egyet, egészen közel a hátam mögött.
- Sebastian, ne osonj így, félelmetes vagy!
Bár rosszallóan szóltam hozzá, egy mosoly bújkált a szám sarkában, mert kicsit szabadabbnak éreztem magam, most, hogy csak ketten voltunk. Lustán és kissé nehézkesen keltem fel a kerti székemből. Nem volt egyszerű mozogni abban a rettenetes, hatalmas ruhában, fűzőbe préselve, de legalább volt indokom, hogy miért dőltem Sebastian mellkasának. Egy elégedett szusszanással a frakkja széles gallérjába temettem az arcomat.
- Miért hagytad, hogy az az ördökfióka hajnalok hajnalán felébresszen?
- Amit bocchan kitalál, az úgy is van. - válaszolta teljesen színtelen hangon.
- Nemár! Jobban örültem volna, ha te ébresztesz...
A hajamat kezdte simogatni, lassan, mintha elgondolkodott volna.
- Ciel megöl, ha megtudja, hogy a szeretőm vagy, ugye tudod? - kérdeztem vigyorogva.
- A... szeretője? - nézett le rám kicsit meglepetten. - De egy csóknál több nem történt köztünk!
- Bemásztál az ágyamba, szóval csak rajtad múlt, hogy nem történt semmi. A szeretőm vagy.
Csak egy fáradt sóhajjal válaszolt, mintha azt akarná mondani, hogy velem is csak a baja van. Kezdtem elbóbiskolni, állva, a mellkasának dőlve. Motyogni kezdett, de igazából nem érdekelt a mondanivalója. Leragadtak a szemeim. Édes illata volt, már elkészítette az aznapi süteményt. Elernyedtem. Kicsit szorosabban karolt át.
- Mhh... kisasszony? Bocchan várja önt teázni.
Mogorván vonultam be, mögöttem Sebastiannal.