3. fejezet
Bakura…

-Mazaki Anzu kérem folytassa tovább. –hallottam a tanár hangját. Felnéztem. Ismét a tanteremben voltam. Lesokkolva álltam a terem közepén, kezemben a tankönyvet tartva és mozdulni sem bírtam. Mi volt ez? Mi volt ez a látomás?
Belenéztem hitetlenkedve a könyvbe és láttam, hogy a szöveg megszakadt. Nem volt beleírva semmi részlet Atemu megsebzéséről. A szöveg mindössze csak addig írta le az eseményeket, hogy az egyiptomi sereg túlerőben volt. Mégis… akkor honnan láttam azt, amit láttam? Azt, hogy Atemu…
-Anzu. –suttogta Yugi döbbenten, látva az arcomat. Tanácstalanul, remegő kézzel figyeltem a tankönyvet, majd az hirtelen megbillent a kezemben és suhogva esett a földre.
-Jól van, Mazaki? –tolta fel lecsúszott szemüvegét a tanár.
De nem érdekeltek a kérdések. Jól? Hogy jól vagyok-e? A reszketésem egyre inkább fokozódott, és semmi más nem lebegett előttem csak Atemu véres arca, ahogyan a homokba zuhan. A koromfekete nyílvesszővel a testében…
-Semmi... bajom. –suttogtam a tanár kérdésére, majd ugyan azzal a leforrázott arckifejezéssel helyet foglaltam. –sajnálom… kicsit megszédültem.
-Rendben, maradjon inkább ülve. –legyintett a tanár. –Nos, ki mit szűr le ebből az írásból? –fordult a többiekhez, tovább folytatva az órát. De én már nem tudtam figyelni. Képtelen voltam kiverni a fejemből Atemu arcát. A tekintetét, mikor mintha meghallotta volna a hangomat és felém fordult.
Mi volt ez? Kezdek megőrülni?
Yug egész órán engem figyelt, de nem mertem ránézni. Egész töri órán a padot bámultam magam előtt zavaromban. Megmozdulni sem bírtam az iménti látomástól…. Vagy hallucinációtól. Vagy tudom is én mi volt ez.
Alig vártamm ár hogy kicsöngessenek. Felkaptam a táskámat és kisiettem a teremből.
-Anzu várj! –sietett utánam Yugi. Nem volt mit tennem, megálltam, és megvártam hogy átverkedje magát az osztálytársaim képezte falon. Mindenki most sietett ki a teremből, így Yugit igencsak magukkal sodorták a figyelmetlen diákok.
-Jól vagy? –állt mellém aggódó arccal.
-Persze, semmi bajom. –mosolyogtam, ám csak egy erőltetett mosolyra futotta most.
-A könyvedet ott hagytad –nyújtotta felém a törikönyvet amit leejtettem.
-Oh. –lepődtem meg és vonakodva vettem kezembe. –Köszönöm.
Yugi kérdően fürkészte az arcomat, de feltett szándékom volt nem szólni neki a dologról. Úgyis csak felzaklatná, és dilisnek tartana, amiért még fényes nappal is Atemu után fantáziálok. De ez mellet… inkább dilisnek amiért ilyesmit láttam.

Yugi nem kérdezett, én pedig mélyen hallgattam. Megpróbáltam minél előbb kiverni a fejemből a harc és Atemu emlékeit. És Yugi volt a legjobb „orvosság” erre. Ő volt az, aki elfeledtette velem eddig is Atemut.

Napok teltek el, és szinte már teljesen el is felejtetem azon a bizonyos töri órán történteket.
Egyik nap hárman sétáltunk haza. Bakura, Yugi és én. Amióta a gonosz Bakura nem létezik, azóta Ryo is sokkal kiegyensúlyozottabb. Nem késik el az órákról, és nem bukik annyi tárgyból sem. Naja... annyiból nem, de egypárból igen….
A szemei sem kialvatlanok már, aminek nagyon örültem.
-Nos akkor én itt el is búcsúzok. –köszönt el Bakura tőlünk a házuk előtt.
-Viszlát holnap! –köszöntünk el Yugival.
Mit sem sejthettünk hogy mi zajlik most Bakura-ban…
Miután becsukta maga mögött az ajtót felsétált az emeletre. Beköszönt édesanyja szobájába, ahogyan mindig is szokta, ledobta az iskola táskáját az ajtó előtt, ahogyan mindig is szokta,.. besétált a szobájába és az asztala fiókjából elővette az ezeréves gyűrűt,… ahogyan mindig is szokta…
Fogalmunk sem volt hogy nála van… fogalmunk sem volt, hogy kerülhetett hozzá. Semmi jelét nem láttuk a gonosz Bakura visszatértnek rajta.
Az ikonokat sosem lehetett elpusztítani. Mindenki azt hitte, hogy Atemu sírjának a romjai alatt biztonságban sikerült eltemetni őket, ám úgy tűnik a sírrablók királya ravaszabb volt.
A lelke bele volt pecsételve az ezeréves ikonba, és Atemu tett róla hogy örökre el is zárja oda. Abban a tudatban, hogy senki nem kerül többé a közelébe, nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket esténként.
-Hazaértem. –suttogta az ikonnak Bakura megbabonázott szemekkel. Az aranyló gyűrű megvillant, ám a hangot, ami hozzászólt csakis Bakura hallhatta.

Hazafelé sétálva vidáman nevetgéltünk Yugival. Még 20 percre volt a játékbolt, és onnan már csak egy saroknyira volt az én házam is, de nem igazán volt kedve egyikünknek sem hazamenni. Az elmúlt napokban egyre közelebb kerültünk egymáshoz… olyannyira hogy miután elváltunk Yugi hiányát éreztem. Jó volt vele együtt sétálni, beszélgetni, fogni a kezét, érezni a törődését. Mégis… mikor fog ez az űr a szívemben elmúlni? Azt hittem Yugi az, aki segíthet elmulasztani, de az is lehet hogy csak idő kell mindkettőnknek.
-Nem ülünk be még valahová? –javasoltam. Nem volt semmi kedvem hazasétálni. Újra az üres szobába, újra a gondolatokkal Atemuról.
-Szokott hely? –mosolygott Yugi.
Nevetve fogtam meg a kezét és indultunk el a szokott kis kávézó irányába.
A nap már lemenőben volt, narancssárgára és vörösre festve Dominó Város utcáit. Sötét árnyékok nyúltak a jelzőlámpák és a házak mögött. Túl jól éreztük magunkat ahhoz hogy észrevegyük, hogy az egyik árnyék megmozdult.
Fekete hosszú kabát volt rajta, és csíkos fölsőt viselt. Az árnyalak úgy döntött, hogy a nyomunkba ered. Utcákon át követett anélkülül hogy észrevettük volna. Majd egyszer csk Yugi hátrafordult, és döbbenten torpant meg.
-Mi az Yugi? –lepődtem meg és néztem én is hátra.
-Szevasztok srácok! –intett Bakura. Hosszú fekete köpeny volt rajta és szemei kialvatlannak tűntek.
-Bakura te mit keresel itt? –pislogtam értetlenül.
-Bocsi.. lebuktam. –nyújtotta ki a nyelvét. –Jounouchiék ötlete volt hogy lessem ki a randitokat és készítsek fényképeket. –emelt fel egy fényképezőt, és közben egyik kezével a fejét vakarta megadóan.
Egy pillanatra rosszra gondoltam mikor a régóta nem viselt kabátot néztem, de Jounouchira vall az ilyen baromság kitalálása.
-Ne haragudjatok. –hajlongott.
-miért jó az neki ha fényképeket készítesz rólunk? –akartam tudni. Miközben Bakurával beszélgettünk észre sem vettük a sikátorokból közeledő igazi veszélyt.
-Héj kölöyk! –repült egy sörösüveg Yugi felé és fejbe találta.
-Mi a... –nézett a sikátor felé döbbenten Bakua.
-Jól vagy Yugi? –kaptam el a kis híján hátraeső fiút.
-aú.. i-igen. –vakarta a fejét. A másodperc töredéke alatt kerítettek be minket. Lehettek vagy 20-an. Mindegyiknél törött üvegek és vasrudak voltak.
-Ez meg mit jelentsen?! –kiabáltam a bandának. De azok válasz helyett csak vigyorogtak. Sokan nézték irigykedve Yugit az elmúlt napokban, de azért ez már sok. Ezeket az alakokat mégcsak nem is ismerjük, kizárt hogy féltékenyek legyenek. Vagy egyszerűen csak nem bírják elviselni hogy Yuginak boldogan telnek a napjai?
-Hé srácok, szerintem lépjetek olajra. –szájalt Bakura a minket körbevevő társaság felé.
-Te nekünk ne dumálj fehér hajú! –ugrott Bakura mellé egy részeg alak és elkapta hátul a kezeit egy másik pedig azzal a lendülettel hasba rúgta.
-Bakura! –kiáltottuk rémülten barátunk felé, mikor az összeroskadt az utcán. Odasiettünk volna hozzá, de ekkor elkapták Yugit, megint mások pedig engem.
-Ne kapálózz cica. –sziszegték a fülembe. Undorítóak voltak.
-Vigyétek a fiút! –adta parancsba az egyik. –A mester már várja őt.
-A lánnyal és a fehér hajúval mi legyen?
-Hozzátok azokat is! Hármat egy csapásra, ez aztán a szép zsákmány.
-Ti meg miről beszéltek?! –kiabáltam, de négyen fogtak le.
-azt neked nem kel tudnod cica. –nyalta meg a nyakamat. Borzongva próbáltam eltolni magamtól.
-Héj! Hagyjátok! –kapálózott Yugi, de egy pofonnal elnémították.
-Greg, állj le! A Főnöknek kell a lány. –szólt rá az egyik. –És a kicsit se verd össze annyira!
-Jó’van jó’van. –nevetet a fülembe a Grag-nek hívott alak, majd betoltak minket a sikátorba. Fekete kendőt tettek a szemünkre így nem tudtuk hová visznek minket.
Pár perc után egy kocsiban találtuk magunkat.
-Mit művelnek? Hová visznek? –kapálóztam. –Yugi!
-hiába szólítgatod a töpörtyűt, ő másik szállítóeszközzel jön.
-Miért csináljátok ezt?
-Túl sok a kérdés. –közölte és egy szúró fájdalmat éreztem a nyakamban. Pillanatok alatt lehült a levegő és elvesztettem az eszméletemet.


Sötét helyen ébredtem. Fáklyák pislákoltak és adtak némi kis fényt. Annyi biztos volt hogy egy zárt, nedves helyen vagyok. A ruhám piszkos volt és helyenként eltépett. Hideg vizes földön ébredtem. Kezeim össze voltak láncolva és a bokámon is éktelenkedett pár lánc. A kilátást pár rács zavarta meg.
Mi ez a hely? Hol vagyok? Egy cella? De hol? És miért hoztak ide? És hol van Yugi és Bakura?
Körbenéztem, hátha ők is ebben a cellában fekszenek de csak én voltam itt ebbe a sötétségben.
-Ideje volt felkelni csipkerózsika. –morogta egy hang a cella túloldaláról.
Összerezzentem rémületemben. Végig egy sötét alak állt ott, anélkül hogy észrevettem volna. A fáklya ráesett sötét kabátjára és hófehér tincseire. Az arca viszont a homályba veszett.
-Bakura? –kérdeztem döbbenten. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg ő az. –hogy kerülsz ide?! –lepődtem meg. –sikerült megszöknöd? Kérlek, siess, vigyél ki innen! Meg kell keresnünk Yugit!
De az alak nem mozdult.
-Bocs de Bakurának más dolga akadt most –vigyorgott démonian, és akkor láttam meg az arcát. A fáklya homályosan világította meg megszállott szemeit.
-Te!!! –sziszegtem gyűlölködve. -Te vagy az!? –ismertem fel benne a gonosz Bakurát.
–Hogy kerülsz ide?! –követeltem tőle a választ.
Elmosolyodott elégedetten, látva a dühömet, és tekintett elfordította a fáklyák felé. Meglepődtem, mert arcán az a heg vonult végig, mint ami a régi testén is volt. De az ő 3000 évvel ez előtti teste elpusztult. Hogy lehet ekkora hasonlóság…?
-Mit keresel itt te sírrabló? –tettem fel ezúttal óvatosabban a kérdést.
-Majd egyszer elmesélem. –gúnyolódott megszálott tekintetét most a szemeimbe fúrva.  –De most hívd ide!
-Kicsodát? –lepődtem meg.
-Hívd ide a fáraót! –ütötte meg ingerülten a cella rácsát.
-Atemu halott, nem tudom idehívni!
-Egy büdös frászt halott! –ordította. Igaz is honnan tudhatná… Ő addigra már el volt zárva a gyűrűbe mikor Atemu elvesztette a párbajt és átsétált a túlvilágra.
-Hívd ide! –követelte.
-Te a füleden ülsz!? Mondtam, hogy nem tudom idehívni! Meghalt!
-A fáraó nem halott! –üvöltötte.
-Mit keresel itt? Hogy jöttél vissza?
-Itt csak én kérdezek. –morogta, azzal kinyitotta a cella rácsait, és besétált hozzám.
Rémülten húztam össze magam. Atemu egyedüli méltó ellenfele állt előttem most. Ellene tehetetlen vagyok. Legugolt elém, ám a démoni mosolyát az arcán felejtette.
-Ha az árnyjátékot akarod befejezni vele, akkor közlöm, hogy már rég vége, és te vesztettél.
-Ne okoskodj itt nekem! –kapta el a torkomat. –Nem haltam meg, és nem kerültem az árnyékvilágba, tehát nem vesztettem!
-Akkor... Atemu... vesztet... mert... ő meghalt. –préseltem ki magamból a szavakat, de olyan erősen tartotta a torkomat hogy ez nehezemre esett.
-Nem én győzte le a fáraót! –üvöltötte és mégjobban szorította most a torkomat. –Amíg nem én győzöm le addig nincs vége!
-Nem tudom visszahívni a halottakat. –magyaráztam és reméltem, hogy megérti.
-Halottakat ceh. –undorral engedett el. -Te tényleg hiszékeny kislány vagy. Mikor átment a kapun... a Venjat szeme… az a kapu nem a túlvilágra viszi a holtakat! Új testet generál annak, aki tovább szeretne élni!
Tágra nyílt szemekkel néztem az előttem guggoló sátáni alakra és semmit nem értettem..
-A fáraó túlságosan ravasz ahhoz, hogy meghalljon. Ő is jól tudja, hogy nincs még vége! Vár a mocsadék! A kapun túl vár és visszahívja az eredeti testét, amíg nekem ebben az átkozott alakban kell bujkálnom szelemként!
A végén már Bakura üvöltött  a felháborodottságtól mégis úgy beszélt most Atemuról mintha ő lenne a legnagyobb híve, aki még nálam is konokabbul hiszi hogy él..
-Látod ezt? –mutatott az arcán lévő hege. –Mikor a kapu kinyílt, a vágyam a továbbélésre akkora volt hogy az én testem is elkezdett visszaépülni. De az, az átkozott sietve távozott. A kapu bezárult. Nem volt elég sokáig nyitva, hogy visszakapjam régi testemet!
Az ikonok mágikus világában nem értem miért lepődök meg még akármin is, de Bakura félig más arca ledöbbentett. Kezdem hinni hogy igazat mond. Vagy csak hinni akartam benne hogy Atemu él? De akkor hol van? Atemu nincs itt tehát nincs a világunkban sem.
-Hívd ide vagy kitekerem a nyakadat!
-Hányszor mondjam még hogy nem tudom idehívni! –fakadtam ki.
-akkor nincs hasznod. –elkapta a karomat, leszedte a láncokat a falról és láncostul kirángatott a cellából.
-Mit művelsz? –botladoztam utána.
–Majd talán a kis mitugrász többet elárul, ha felébred végre.
„kis mitugrász”? Yugira gondol? Még mindig eszméletlen?
-Mit műveltél vele?
-Magadért aggódj. –hagyta rám Bakura nem nézve rám. –Semmi hasznodat nem látom. Az árnyak pedig éhesek.
Ez a két mondat megállította a szívem dobogását. Megakar.. etetni .. az árnyakkal?
-Nem! Bakura állj le! –kapálóztam, de ő erősebb volt. Neki mindegy hány embert öl már meg. Nem hiszem, hogy számolná, hogy hány életet ontott már ki 3.000 év alatt. Kegyetlen gyilkos akitől még atemu is tartott.
Nem figyelve a kérlelésemre, tovább vonszolt és belökött egy mégsötétebb teremben. Morgások és hörgések hallatszottak a falak közül, majd bugyogó sötét alakok kezdtek el átszivárogni a falak repedésein. Mint egy egyiptomi templom belseje, úgy nézett ki a téglás berakású fal.
-Az árnyak! –állt el a lélegzetem is mikor a félig átlátszó, szörny formát öltő árnyak lomhán lecsúsztak a falakról és végighömpölyögtek a talajon. Körbe voltam zárva. Bakura gondosan a falhoz láncolt. A dulakodás közben a ruhám egy része már cafatokká szakadt és kék lila foltok tarkították a bőrömet is.
-Te itt maradsz. –rögzítette ki a kezemet és lábamat szorosan tartó láncokat Bakura.
-Ne csináld! Ezzel nem hozod vissza Atemut! –kiabáltam vele és próbáltam ellenkezni, de a láncok a földön tartottak.
-Te nem válsz hasznomra. –nézett rám ridegen. –az árnyak jól fognak lakni veled.
Megszólalni sem tudtam. A szemeiben ülő kegyetlenség elnémította a hangomat. Miért ilyen kegyetlen? Miért bünteti Atemu barátait? Miért bünteti Atemut? Hiszen nem ő felelős azért amivé Bakura vált.
A Yugival együtt töltött napok egy másodperc alatt távolinak tűntek mikor végignéztem a felém tartó szörnytengeren. Lassan, hörögve közeledte, egymást taposva arrébb, hogy mindenki a legjobb falatot haraphassa belőlem.
Féltem, rettegtem. Yugi eszméletlen, Bakura megzakkant, Jounouchi és Honda nincsenek itt… Nem jutott senki eszembe, aki a segítségemre siethetne. Túlságosan hozzászoktam hogy atemu mindig itt volt, hogy ő ügyelt rám. Így most teljesen magatehetetlennek éreztem magam. Márpedig hamar ki kell találnom valamit, máskülönben ezen a gyalázatos helyen ér véget az életem.
A láncokat hiába rángattam, Bakura több helyen rögzítette a földben őket, elérve azt hogy ne tudjak szabadulni. Végül megláttam a földön egy apró vasszöget. Kinyújtottam a kezemet de erősen tartottak a bilincsek. Ha azt elérem, akkor kinyithatom ezeket a bilincseket. A szörnyek vészesen közel voltak, én pedig hamar megkaparintottam a szöget. Reszkető kezekkel próbáltam lefejteni magamról a lakatot. Az egyik ki is pattant. Már éppen örülni kezdtem volna, mikor felpillantottam. A szörnyek ott voltak. Nekem estek, és fullasztó masszában találtam magam perceken belül. Nem volt szilárd testük csak valami anyagtalan, lilás feketés massza.
Sikítani akartam de nem tudtam, minden levegőmet elvették, és hatalmas erővel fogtak körbe. A fejem mintha vízben lett volna és az energiámat olyan erővel rántották ki a testemből, hogy gondolkozni sem volt időm.
„Végem” csak ennyit tudtam biztosan. A gyűlölt árnyak, akik ellen Atemu oly sok éven át harcolt, hogy ne törhessenek be a világba, most elveszik az életemet.
Sötét fátyol zuhant a szememre és már képtelen voltam ellenállni. Kezem lehanyatlott, testemet teljesen az árnyak fonták körbe. Nem tudtam... megmenteni magamat…