Úton

1 nappal ezelőtt Japánban.

- Képzeljétek gyerekek lesz egy új osztálytársatok, de külföldi! – Szólalt meg Akitay tanárnő.

- Tényleg, és honnan jön? – Kérdezte Tea izgatottan.

- Magyarországról. – jelentette ki a tanár.

- Na, az jó messze van biztosan mire ide ér tök fáradt lesz a srác! – Gonoszkodott Joe.

- Joe, az illető diák, lány!

- LLÁÁNNYY!- Fordult le a székéről le a padlóra. – Mindenki rajta nevetett, de ez őt nem zavarta, már megszokta.

- Igen lány, van ezzel valami problémád? – Vonta kérdőre a tanár

- Nem dehogy. De komolyan minek jön ide.

 Hogy tanuljon a kultúránkról!

- Na, ez jó annyira szép a kultúránk?

- Joe most már hagyd ezt abba! – Szólt rá a tanárnő.

-  Meséljen még róla tanárnő – Mondta Yugi

- Majd mesél ő magáról, ha holnap ide jön.

- Mi már holnap! – Kiáltotta az osztály egyszerre.

- Yugi szeretnék kérdezni valamit!

- Igen?

Nem tudnátok a nagyapáddal elszállásolni őt, amíg itt van? – Kérte a tanár

- Menyi időre?

- 1-2 évre kellene.

- Hát megkérdezhetem a nagyapámat?

- Yugi a nagyapa biztosam igent mond - Bíztatta barátját Atem.

- Rendben suli után otthon beszélek vele.

Mikor vége lett az óráknak Yugi megkérdezte nagyapját.

- Nagyapa lehet egy kérdésem?

- Hát persze kis unokám mondjad.

- Az a helyzet hogy holnap jön egy új külföldi diák Magyarországról és a tanár megkért, hogy szállásoljuk el, amíg itt van.

- Rendben mennyi időre jön?

- 1-2 évre – Válaszolt Yugi – Nagyapja egy kicsit meghökkent a hír hallatán.

- Rendben, de nektek kell eldöntenetek, hogy hol fog aludni hisz tudjátok, nincs sok ágyunk.

- Köszi, nagyapa!

Atem és Yugi visszamentek a házban és az új lányról beszélgettek. Mígnem megunták és ki-ki a saját ágyába lefeküdt.

Másnap.

Eljött a nagy nap, vagyis nagy hajnal mert, hogy hajnali 2 óra volt. Tegnap nagyon hamar lefeküdtem 19:00-kor én már az ágyamban aludtam, csendben.

Mikor felébredtem el is felejtkeztem az átváltozástól, ezért mikor a tükör elé álltam kicsit megijedtem magamtól. Órákon át tudtam volna bámulni magamat a tükörbe. Valljuk be egész jól néztem ki abban a ruhában, amit a Misztikus Tündérrel vettünk. Nem csodálom, hogy azt mondta óvakodjak a fiúktól, én ezt meg is fogadom

- Gyere már kislányom! Le fogod késni a repülőgépedet, ha nem, sietsz, Japánban is tudod magadat bámulni a tükörben! – Kiáltozott fel anya az emeletre.

- Jó megyek már egy pillanat.

Úgy gondoltam leviszem a bőröndömet, amit a tündér készített varázslattal nekem. Arany színe volt és ugyan olyan csillag domborodott ki a tetejéről, mint ami a nyakamban lóg.

- Most hogy vékonyabb lettem nem olyan könnyű ez a bőrönd, pláne, hogy kétszer olyan nagy, mint egy szokványos- Mondtam halkan magamnak.

Lassan sikerült lecipelnem a bőröndöt az emeletről. Anya már egy tányér rántottával várt, a nagy cipekedés után ez nagyon jól eset.

- Anya, mikor indulunk? – Kérdeztem miközben elpakoltam a tányérokat.

- 10 perc múlva, ha addigra sikerül elkészülnöd. – Mondta nevetve.

- Én már indulásra kész vagyok!

- Rendben, akkor segíts berakni a bőröndödet a kocsiba és már mehetünk is.

- Oké – Mondtam kicsit unottan.

Mikor megláttam a repülőgépemet majd nem dobtam egy hátast olyan nagy volt.

- Hű ha nem spóroltak a pénzel, hogy egy ilyen gépet építsenek! – Ámuldoztam.

Ideje felszállnod kicsikém ne, hogy itt hagyjon. – Mondta anyám már-már sírva.

Anya ne sírt léci, tudod, hogy ha sírni látok valakit én se bírom megállni.

Anya abba hagyta a sírást megölelt hátra lépett és így szólt:

- Ne feledd mit mondott a Misztikus Tündér.

- Nem feledem! – Kiáltottam le a repülő lépcsőjéről.

Felszálltam és kerestem magamnak egy helyet ahova leülhetek.  Nálam volt a kistáskám benne minden iratom és egy kis pénz is, ha kellene. Nem bírtam aludni egész úton az járt a fejembe, hogy milyenek lesznek az új osztálytársaim meg maga suli. Hiszen imádtam a japán kultúrát, de nem tudtam milyen is valójában.

-„Remélem, ismerik a Párbajkártyákat. Mekkora marhaságot beszélek, hiszen az onnan származik!”

Kivertem ezt a marhaságot a fejemből, és kipillantottam az ablakon, úgy gondoltam kb. fél óra múlva landolunk. Gyorsan eltelt az idő, készülődtem a leszálláshoz. mikor megállt a gép leszálltak az emberek és én is.

Megkaptam a csomagomat, de hírtelen azt se tudtam merre menyek, egy kicsit kezdtem kétségbeesni, mert mindenki engem bámult.

Megkérdeztem egy arra járót, hogy tudja, hogyan jutok el Dominó Városba. Csodálatos módon értette mit mondok és én is hogy ő mit válaszol nekem. Nem én beszéltem japánul, hanem a Japán hölgy beszélte az én nyelvemet. Furcsa mi?

- Természetesen kislányom oda csak vonattal tudsz eljutni, az meg két utcával arrébb van.

- Köszönöm szépen. – Eközben a hölgy a helyes irányt mutatta.

Nem is kellett sok idő kb. 15 perc mire eljutottam a vonatállomásra. Vettem egy jegyet.

- Elnézést a következő járat mikor indul Dominó Városba? – Kérdeztem illedelmesen.

-12 perc múlva a 3-as vágányról.

- Nagyon szépen köszönöm – és a vonatom érkezési helyéhez igyekeztem, de már megint ugyan az, mindenki engem bámul, mint a reptéren. Ez már azért kiborító volt.

Megjött a vonatom, gyorsan próbáltam felszállni, de egy ekkora csomaggal aligha volt gyors, de azért sikerült. Szerencsémre a végállomásnál szálltam le, ahol rengeteg ember volt. néha-néha rám pillantottal, de erre most nem figyeltem, mert nagyon siettem ránéztem az órámra és már 7:42 volt, nekem meg elvileg 7:50-re a suliban kéne lennem. Nem tanácsos az első nap elkésni. Siettem már amennyire tudtam egy ilyen nehéz bőrönddel, de aztán ráeszméltem, hogy nem tudom hol a suli.

- Hogy én mekkora egy marha vagyok, hisz azt se tudom, én hol vagyok. – Szidtam le magamat.

Megkérdeztem újra egy hölgyet, hogy merre van a suli. Ő olyan nagylelkű volt, hogy oda is vezetett.

- Hát végre megérkeztem! Úr isten nekem már órán kéne lennem, nagy bajba fogok kerülni, ha nem, érek be.

Eközben a tanteremben Atem eléggé nyugtalan volt, felállt és azt mondta.

- Hol a fenében van az új lány, már rég itt kéne lennie.

Kiment a folyosóra és várt. Eközben és eszeveszettül rohantam, hogy oda érjel. Mindenkit óvatosan ellökdöstem az útból. Hallottam, hogy ez nem tetszett nekik, de én nem foglalkoztam velük.

Olyan hírtelen tempóban szaladtam, hogy az előttem a falnak támaszkodó fiút későn vettem észre, és úgy ahogy annak a rendje volt szépen neki mentem, de nem akárhogyan. Ha én elesek, akkor hátrafele esek és húzom magammal az áldozatomat. Ebben az esetben azt az idegen fiút.

Én hátra estem ő meg rám, de én nem láttam semmit azokon a gyönyörű lila szempárokon kívül, amik rám néztek, és egy hang meg is szólalt.

Az egész osztály, vagyis csak 3 fiú és egy lány nézett rám kérdően.

- Jaj, annyira sajnálom, olyan figyelmetlen vagyok, ne haragudj! – Mondtam a lila szempár tulajdonosának.

- Semmi baj, de ugye nem esett bajod, a fejedet nem vágtad be? . Kérdezte.

- De lehet, nem tudom, most nem fáj semmim.

Ő fölállt és engem is felsegített a földről. De a lendülettől majdnem a másik oldalon kötöttem ki. De ő utánam nyúlt, most a derekamnál kapott el, de az orrom majdnem a földet súrolta. Egyik lábam szinte a levegőben volt mik a másikkal egyensúlyoztam, a derekamra fonódott karba kapaszkodtam miközben ő a másik kezével a karomat fogta. Gondolhatjátok, hogy mennyire kínosan éreztem magamat. Gyorsan visszazökkentem az eredeti álló helyzetbe.

- Szép fogás volt!- Nevette el magát egy magas szőke srác (Joey)

- Kösz!- mondta a megmentőm.

Egy kicsit szégyelltem magam, emiatt de nagyobb problémám is volt, mert a tanár is látta a bemutatót.

- Gyerünk gyerekek, menjetek be és üljetek vissza! – Szólt a tanár.

Nekem kinn kellett maradnom a tanári asztalnál, mert én voltam az új diák. Illő volt bemutatkozni

- Helló. Az én nevem Izáya Iziko. 15-éves vagyok, Magyarországról jöttem és hát, a többit meg látjátok.

- Kérlek, ülj, le valahova van ott még két hely.

Hát igen 2 hely, az egyik egy lány mellett volt a másik pedig az ismeretlen srácé. Én természetesen a lány felé indultam.

- Mi előtt ide akarnál ülni, közlöm veled hogy ez az én padom! – Mondta mérgesen.

- De… én csak…

- Semmi de, keress valahol máshol helyet. – Mondta most már dühösen.

Ekkora tuskót én még életembe nem látta, hogy lehet ilyen! – Gondoltam mérgesen.

- Gyere, ülj ide, és ne foglalkozz Serrel.(Serina az igazi neve) – Mondta egy kedves hang.

- Köszönöm. – Ezzel leültem az ismeretlen fiú mellé.

Legbelül arra gondoltam, ha az a tuskó ne küld, el nem is merem meg majd ezt a fiút, óóóó de hiszen még nem is ismerem. Nem baj majd megismerem.