Hórusz harcosa

-A történet, ami a fényben folytatódik-

8.fejezet

Hosszú napot hagytunk magunk mögött. A kőtáblát bezúzták, és Bakura temetése is lezajlott. Kuru-Eruna falujában temetette el Atemu, hogy a szellemek, akik mindigis vigyáztak rá, a túlvilágon is óvják.
Most pedig a mi visszatérő utunkat kellett biztosítani.
-Sietni kell. –szorgoskodott Shimon –Az átjáró holnap délben bezárul.
A szobában ült Atemuval. A fáraó gondterhelten nézett ki az ablakon, minket nézve odafentről. Mi ugyanis a palota udvarában sürögtünk, hiszen Mana mindent meg akart nekünk mutatni eben az utolsó napban.
Csodálattal, mégis szomorúan figyeltem a szebbnél szebb kerteket és épületeket. Ismételten átéltem azt a fájdalmat, amit 3 évvel ez előtt, mikor az utolsó hajóutat tettük meg, hogy elbúcsúzzunk Atemutól.
-A lovak készen állnak. Vizet kell még tartalékolni és élelmet. –folytatta Shimon a beszámolást Atemunak. –Az átjáró a sivatag közepén van egy barlangban. Fáradtságos lesz eljutni oda. Korán kell indulnunk és….
Shimon felpillantott a papirusz tekercsről, és a fáraóra nézett.
-Elnézést felség, de fontos információkról van szó.
Atemu a tekintetét a palota kertjéről az idős papra helyezte.
-Ne haragúdj Shimon. –szólalt meg fáradt hangon. –Kérlek, folytasd.
Shimon letette a papirusz tekercset az asztalra, és a fáraóhoz sétált.
-Ha ennyire szenved uram, akkor miért nem kéri meg, hogy maradjon?
-Nem lehet. –felelte Atemu lemondóan –Nem kérhetem meg, hogy szakadjon el a jelenétől és jövőjétől. A családjától és barátaitól. Nem kérhetem önző módon, hogy maradjon itt velem.
Shimon szomorúan hallgatott, Atemu pedig folytatta.
-A sors, rossz játékot űz velünk öreg barátom. Két külön korban hagyta, hogy megszülessünk, sok ezer évre egymástól.
-Sosem láttam még felségedet így szenvedni. –sütötte le az idős pap a szemeit. –Az elmúlt 3 évben a palota szomorú volt, mert az ön szíve vigasztalhatatlanul fájt. És most ismételten így kell látnunk önt.
Atemu fáradt mosolyt erőltetett az arcára, és kezét a pap vállára tette.
-Hű barát vagy Shimon. –felelte.

Csillagos éjszaka borult a palotára.
Álmatlanul feküdtem az ágyamban, hiszen tudtam, hogy ez az utolsó itt töltött éjszakám. Reggel ismételten el kell hagynom Egyiptomot, és vele együtt Atemu. Minden vágyam az volt hogy maradjak, ám nem lehetett. Ráadásul nem tudtam milyen erős az, amit Atemu irántam érez. Nem kért meg hogy maradjak, így nem szeretnék kolonc lenni a nyakán. Amúgy sem maradhatnék. Otthon várnak a szüleim, és Yugiék is velem lesznek.
A fejemre húztam a takarót, hogy ne hallják, hogy zokogok.
„Így lesz a legjobb.” Győzködtem magam. Elvégre mi mást tehettem volna. Az ókori egyiptomban nincs helye egy japánból jött lánynak.
Ezen az éjjelen Atemu sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Egész éjjel a teraszom ült és a csillagokat figyelte. Elmerült a látványukban és a gondolataikban.
-Holnap elvesztem ismét a legszebb csillagot.–suttogta.

Egész éjjel azt vártam, hogy ne teljen tovább az idő, de végül mégiscsak megvirradt. Az egyiptomi nap sugarai ébresztettek. Az udvarról beszűrődő zajokból egyértelműen tudtam, hogy a mi utunkat készítik elő. Lovak várnak odalent minket, és pár pap, hogy elkísérjenek a sivatag egy rejtett részéhez. Oda, ahol az átjáró megnyílt. Ma délben, mikor a Nap a legmagasabban jár az égen, az átjáró bezárul majd. Addig van időnk, hogy odaérjünk.
Nagy sóhajok közepette szálltam ki az ágyamból. Tudtam hogy eljött az idő. Az idő a búcsúra. És ezúttal örökre.
Nem akartam fölkelni. Azt szerettem volna, ha ez a nap nem telne tovább. A könnyeim sorra törtek elő kisírt szemeimből. Egész este szemhunyásnyit sem aludtam. Megtöröltem gyorsan a szemeimet. Elvégre mit fognak szólni a többiek, ha így meglátnak.
Erőt vettem magamon, és fölkeltem. Magamra terítettem a selyemből készült egyiptomi ruhát.
Pár perc sem telt el, kopogtattak az ajtón. Nagyot dobbant a szívem. Talán Atemu az. Talán azért jött hogy elbúcsúzzon.
Az ajtó kinyílt, és egy barna hajú, ismerős lány lépett be a szobába. Csalódottan sütöttem le a szememet.
-Mana, szia. –mosolyogtam fáradtan.
-Jó reggelt. –somfordált be a szobába.
-Valami gond van? –kérdeztem. –Miért lógatod az orrodat?
-Én csak… -kezdett bele a lány. -Én csak elköszönni jöttem. –nézett rám. –Nem tarthatok veletek ma reggel, mert Shimon nem engedi. Ezért…. El szerettem volna tőletek búcsúzni.
Láttam hogy Mana is a könnyeivel küszködik.
-Nagyon kedves vagy Mana. –mosolyodtam el.
-Rossz érzés, hogy búcsúzni kell, nem igaz? –biccentette félre hóbortosan a fejét és közben fülig érő mosolyt erőltetett az arcára. –Nekem legalábbis nagyon rossz.
-Vigyázzatok nagyon Atemura és magatokra is. –léptem oda hozzá. –Ígérd meg nekem Mana.
-Megígérem. –bólintott a lány, majd kicsordult pár könnycsepp a szeméből és hirtelen átkarolt.
-Nagyon megszerettünk Anzu. –szipogott.
-Én is titeket. –vallottam be.
Odalent az udvaron egyre nagyobb volt a nyüzsgés.
-Indulnotok kell lassan. –nézett föl rám Mana.
-Igen. –sütöttem le a szemeimet.
-Ne felejts el minket Anzu!
-Nem foglak. –mosolyodtam el. Hogy is felejthetném el őket?
Mana kikísért egészen az udvarig. Odakint 6 megrakodott ló nyugtalankodott. Az őrök, és a papok is odakint voltak. Köztük Atemu is. Gondterhelt arccal adta ki a parancsokat a katonáknak és a papoknak. Mikor meglátta, hogy ott állunk Manával, a papokra bízta a többi teendőt, és hozzánk sétált.
-Hamarosan indulnunk kell, különben nem érünk oda időben. –nézett ránk, elfojtva a rossz kedvét.
-Rendben. –bólintottam.
Ekkor érkeztek meg Yugiék is. A levegő feszült volt. Tele szomorúsággal, idegességgel.
-Hú Atemu, aludtál te az éjjel. –volt Jyonouchi első mondta, amikor megérkezett.
-Szerintem egyikünk sem aludt. –szólalt meg Yugi gondterhelt hangon.
-Na ja. –dünnyögte Honda.
-Menjünk. –szólalt meg Atemu egész halk hangon. -Különben lekésitek az átjárót.
Nagy nehezen indultunk el a lovak felé. A papok közül csak Shimon és Mahado tartott velünk.
Jyonouchi és Honda ismételten közös lovat kaptak.
-Akkor Yugi és Anzu velem jönnek. –szólalt meg Atemu, és már szállt volna föl a lovára mikor Yugi közbeszólt.
-Én inkább Mahadoval tartanék. Mégiscsak kényelmesebb, ha ketten vagyunk egy lovon, nem pedig hárman. –Tudtam, hogy Yugi mi célból nem szeretett volna egy lovon jönni velünk. Szerette volna, ha legalább most utoljára együtt lehetnénk Atemuval. Ez viszont csak még inkább megnehezítette az elválást.
-Ahogy gondolod. –egyezett bele Atemu. –Velem tartasz Anzu? –nézett rám békés ám mégis gondoktól gyötört arccal.
Csak bólintani tudtam, hiszem a könnyeimmel küszködtem már régóta.
Atemu felsegített a lóra, majd mögém ült. A két szabadon maradt lóra élelem és víz volt felpakolva.
-Induljunk. –szólalt meg a fáraó, és a kis csoportunk elindult.
Lomhán tárultak szét a palota hatalmas kapui, elengedve minket.
Még egyszer utoljára visszanéztem a palotára. Mana hevesen, kipirult arccal és szemekel integetett utánunk.
„Hiányozni fog minden.” gondoltam.
Atemu karjaiban most nem éreztem azt a megnyugtató érzést, amit már megszoktam, hiszen ő maga is nyugtalan volt. Bár ezt igyekezett nem kimutatni. Az utat szinte szó nélkül tettük meg. Olyan volt, mintha nem mert volna mondani semmit ami befolyásolhatna minket. Tudtam, hogy nagyon nehéz elengednie bennünket, és nekünk is nagyon nehéz elválnunk tőle. Annyi mindent éltünk át. Annyi minden köt össze minket.
Tisztán emlékeztem, mikor a szörnyek kiszabadultak Domino Cityre és Atemu megjelent segíteni. Először azt hittem álmodom, de kiderült, hogy ez a valóság. És most megint úgy érzem, hogy csak álmodom. Álom hogy el fogunk válni. Csak egy rossz álom… Bármikor felébredhetek…. Ám hiába vártam, nem jött az enyhítő ébredés.
Órákig lovagoltunk, mire elértünk a sivatag egy különös részéhez. Mindenfelé hatalmas sziklák voltak szétszórva. Mintha valaki csak úgy odadobálta volna őket. Az egyik szikla, üreges volt. Egy barlangba vezetett. Odabent volt az átjáró.
Sorra leszálltunk a lovakról. Atemu gyengéden segített nekem, majd elénk állt.
-Mi nem kísérhetünk be titeket. –nézett a szemünkbe. –Nem vár rátok semmi veszély odabent, viszont mi egyiptomiak nem léphetünk be.
-Kössz haver hogy segítettetek elpucolni a szörnyeket Domino Városból! –fogott kezet Jyonouchi Atemuval.
-Ugyan, nem tesz semmit.
-Aztán ha esetleg kinyílna mégis az átjáró, ugorj be hozzánk! –kacsintott Honda.
-Úgy lesz. –bólinott Atemu.
-Maradj ugyan ilyen jó király, mint most vagy Mou Hitori No Boku. –csordult le párkönnycsepp Yugi arcán.
-Igyekezni fogok Aibou! –fogott kezet Yugival is. - Hiányozni fogtok. –Nézett végig rajtunk.
Majd Jyonouchiék rám néztek. Már jóideje csöndben, lehorgasztott fejjel álltam, és nem szóltam semmit.
-Sajnálom, …. hogy el kell válnunk. –suttogtam végül.
Nem kaptam választ. Nem néztem föl rá. Nem tudtam mi volt a reakciója, viszont éreztem, hogy engem néz. Ma már tudom, hogy Atemu, akkor, nagyon szomorú volt.
-Indulnotok kell lassan. –nézett ránk Atemu. -Be fog záródni a kapu.
-Rendben, menjünk. -Indult el Jyonouchi.
-Köszönünk mindent! –intett Yugi, majd mind a hárman elindultak a barlang felé. Én viszont még nem mentem. Álltam Atemu előtt, mint egy megszeppent kislány és nem mertem fölnézni rá.
-Nagyon örülök, hogy ismét találkoztunk. –folytattam a könnyeimmel küszködve. –Kérlek vigyázz magadra és légy boldog.
-Te is. –suttogta végül.
Gyorsan meghajoltam, és a nélkül, hogy visszanéztem volna, elrohantam a többiek után. A szívem olyan hevesen kalapált, mint még soha. Sokkal nehezebb volt elválni, mint 3 évvel ez előtt. Nem néztem hátra, pedig szerettem volna még utoljára látni. De nem volt bátorságom hozzá, mert akkor tudtam hogy nem fogok tudni elmenni. Ha látom az arcát, akkor képtelen leszek átmenni az átjárón.
Jyonouchi és Honda barátian átkarolt, majd libasorba bementünk a barlangba, hátra hagyva Shimont, Mahadot és Atemut. Jyonouchi gyors iramot diktált a csoport élén.
-Siessünk. Már látom az átjárót. Pár percünk lehet.
Honda és Yugi fájószívvel begyorsítottak, én pedig úgy éreztem, egyre nehezebben járok.
„Atemu” –csengett a gondolataimban. „Atemu, kérlek, ne felejts el. Ne felejts el és légy nagyon boldog.”
Egy oltár állt a barlang végében. Pár lépcső vezetett föl a fénylő átjáróig.
-Én megyek elsőnek. –sietett fel a lépcsőn Jyonouchi.
-Végre láthatom Shizukát. –mosolygott Honda, miközben zsebre tett kézzel felsétált a lépcsőkön.
-Csak szeretnéd! Nem érhetsz a húgomhoz! –szájalt vissza Jyonouchi.
Yugi pedig csak mosolyogva sétált utánunk. Megálltak az átjáró előtt.
-Akkor, háromra megyünk át rajta? –kérdezte Honda.
-Úgy a biztos. –bólintott Yugi, majd hátranézett. Én még mindig odalent álltam a lépcsők aljában és láthatóan nem akartam tovább menni.
-Anzu. –lepődött meg Yugi. –Siess, mert bezárul.
-Yugi… –szólaltam meg remegő hangon, könnyes szemekkel. Jyonouchiék nagyon meglepődtek.
-Valami gond van Anzu? –húzta föl Honda a szemöldökét.
-Én… -kezdtem bele. –Én… nem tudok… nem tudok átmenni az átjárón.
-Hogy mi van?
A kezemet úgy öleltem a mellkasomhoz mintha lett volna benne valami.
-Nem bírok még egyszer elbúcsúzni tőle. –csordult ki egy könnycsepp a szememből. –Én… nagyon… nagyon boldogtalan vagyok nélküle… Nagyon boldogtalan vagyok Atemu nélkül.
Jyonouchi döbbenten álltak a lépcsők tetején, a fénylő átjáró előtt.
-Szóval úgy döntöttél, hogy itt maradsz? –kérdezte Jyonouchi.
-I… Igen. –Bólintottam.
-De Anzu innen már nem jöhetsz haza. -magyarázta Honda.
-Tudom. –bólintottam. –Lehet, hogy Atemu nem szeret. Lehet, hogy egy idegen nőt elvesz feleségül, és köztünk sosem lesz semmi, de… de még az is jobb, mint nélküle élni, hiszen így a közelében lehetek… Megértitek?
Yugi barátian elmosolyogódott és bólintott.
-Megértjük Anzu. –mondta. –Légy boldog itt.
-Köszönöm Yugi. –sírtam, ám ezúttal ezek örömkönnyek voltak. –Nagyon fogtok hiányozni.
-Te is nekünk. –szipogott Honda.
-Válltsd valóra az álmodat. –mosolygott Jyonouchi. –De most siess!! Nehogy elmenjenek, és itt maradj a semmi közepén.
Mosolyogva bólintottam.
-Ég veletek! –hajoltam meg, majd rohanva elindultam ki a barlangból. Soha nem voltam még ilyen boldog és felszabadult. Reméltem hogy Atemuék még ott vannak, és nem indultak vissza. Nem érdekelt mi vár rám. A lényeg hogy együtt lehetek a férfival, akit mindig is szeretem.

Atemu lehorgasztott fejjel állt a bejárat előtt. Már éppen indulni készültek. A barlang hirtelen fényleni kezdett, majd felvillant.
-Szóval bezárult az átjáró. –szólalt meg Mahado a lován ülve.
Atemu felsóhajtott.
-Sajnos be. –suttogta.
-Menjünk felség. –fordította meg a lovát Shimon.
-Igen. Induljunk. –bólintott a fáraó, majd felszállt a lovára.
-Atemu! –szólalt meg hirtelen egy hang. A fáraó döbbenten fordult a barlang irányába. Én álltam ott a futástól és az örömtől zihálva, mosolygó arccal.
-A-Anzu. –dadogta döbbenten a király, miközben leszállt a lováról. –Te nem mentél el? De hát az átjáró már…
-Tudom. –bólintottam. –De… nem bírtam elmenni. Ne haragudj, hogy a nyakadon maradtam. Bármilyen munkát elvégzek a palotában, csak kérlek, engedd meg, hogy veled maradhassak.
Atemu lassan elindult felém, és pedig összezavarodottan folytattam.
-Ha kell, takarítok… vagy... vagy főzök… tényleg bármit elvégzek csak… -félbeszakadt a mondatom, hiszen elém állt. Fölnéztem rám, és a döbbenettől elkerekedett a szemem. Ugyanis Atemu arcán könnyek szaladtak le. A szavam is elállt, hiszen békésen mosolygott. Ezek akkor örömkönnyek lennének?
-A-Atemu? –pislogtam nagyokat, majd éreztem, hogy a keze az arcomhoz ér. Közel hajolt hozzám és megcsókolt. Lehunytam a szememet és hagytam, hogy csókoljon.
Erre a reakcióra nem számítottam. Azt hittem dühös lesz vagy csalódott, amiért könnyelmű módon itt maradtam. De láthatóan nagyon hálás volt és nagyon örült a döntésemnek. Mahado elpirulva ült a lován, néha köhintve párat, Shimon pedig csak mosolygott.
Atemu végül átkarolt, és magához ölelt.
-Úgy örülök, hogy itt maradtál. Annyira nagyon örülök Anzu.
-Én is. –bólintottam könnyes szemekkel. Alig bírtam megmozdulni, olyan erősen szorított magához.
-Anzu… -szólalt meg ismét, majd elengedett és a szemembe nézett. –Már nagyon régóta gondolkozok valamin, de nem mertem felhozni, mert olyan bizonytalan volt minden, de most…
Én kérdően néztem rá, ő pedig folytatta:
-Lennél Egyiptom és egyben az én királynőm is? –kérdezte.
A szívem ebben a pillanatban nagyot dobbant. Erre aztán tényleg nem számítottam.
Szóval Egyiptomban így kérik meg a lány kezét.
-I-igen. Nagyon szívesen. –feleltem az örömtől reszkető hangon.
Soha életemben nem éreztem még magamat ennyire boldognak. Tudtam, hogy nem fogom megbánni a döntésemet, és tudtam, hogy történjen bármi, Atemuval közössen fogjuk azt megoldani.
Én… Mazaki Anzu… egy japánból jött lány,… feladta mindenét, hogy a legnagyobb álmát valóra válthassa. Itt maradtam Egyiptomban örökre, hogy Atemuval éljem le az életemet.

     Örökre....