Hórusz áruló harcosa

-Anzu, -szólt közbe Jyonouchi. –az Anubiszi Bakura mivel már megkapta a nyakláncot és elhagyta Egyiptomot, ezért az átjáró nem fog tovább nyitva maradni. Reggelre bezárul. Addig maradhatunk csak.
-Hagyjam magára Atemut? –lepődtem meg.
-Döntened kell. –szólt közbe Bakura. –Velünk jössz haza, vagy itt maradsz. De Atemu valószínűleg két nap múlva már nem fog élni.
-Hogy döntesz? –nézett rám Yugi –Velünk jössz?
-Itt akarok lenni végig vele! Nem hagyom magára Atemut!–szögeztem le.
-De akkor itt fogsz ragadni. –szólt közbe az orvos. -A fáraó két nap múlva már…
-Nem számít…! –vágtam vissza eltökélten. -Nélküle úgysem lesz értelme sehol sem élni.
Yugiék nem szóltak. Az orvos nagyot sóhajtott.
-Értem. –mondta. -Magára hagyom most a férjével és a barátaival kisasszony.
-Köszönöm.
Kiment a szobából. Yugiék megvárták amíg kimegy, majd Jyonouchi felém fordult.
-Így döntesz Anzu? –kérdezte viharvert hangon.
-Végleges? –faggatózott Bakura.
-Végleges. –súgtam. –Sajnálom fiúk. Örülök, hogy vigyáztatok rám idáig.
-Semmi gond Anzu. –tette rá a vállamra Jyonouchi barátian a kezét. –Sajnáljuk, hogy mi nem maradhatunk.
-Légy majd erős, rendben? –aggódott Honda.
-Az leszek. –bólintottam.
-Akkor mi most el is megyünk lepihenni. –suttogta Yugi letört hangon. –Hajnalban indulunk majd a kapuhoz.
-Bejövünk előtte elbúcsúzni! –mosolygott Bakura fáradtan.
-Rendben. –bólintottam. –Jó éjt nektek.
Mikor kimentek az ajtón, a szobára néma csend telepedett. Atemu mozdulatlanul feküdt az ágyon. Már valószínűleg nem tudott volna mozogni ha magához tért volna. Hogy jutottunk el idáig? Hogyan?
Atemu arcát simogattam. Szőke tincsei békésen hulltak a szemére. Könnycsepp már nem hagyta el a szememet. Rendületlenül hittem hogy meggyógyul. Mégha nincs is ellenszer… Mégha az orvos biztosra is mondta, hogy két napnál tovább nem fog már tovább élni. Én akkor is konokul hittem ennek az ellentétét.
-Te erősebb vagy. –suttogtam. –Azt ígérted sosem hagysz magamra. Tartsd be az ígéretedet… Nélküled nincs értelme az életnek. Kérlek, ne hagy magamra.
Sosem láttam még ennyire gyengének. Fejemet az ő feje mellé döntöttem. Alig lélegzett már.
-Ha létezel Hórusz, akkor segíts rajta. –súgtam csukott szemekkel. –Vagy ne engedd, hogy sokáig szenvedjen. Kérlek Hórusz.
Meg fog halni… és én nem tehetek érte semmit sem…
Az utóbbi két napban, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem,  ezért az ágyra dőlve, elnyomott az álom. Kimerült voltam már én is. Atemuról álmodtam. Egy gyönyörű oázisban álltunk, és beszélt hozzám. De nem értettem mit mondott. Olyan távolinak tűnt a hangja, pedig közvetlen előttem állt. Ezerszer megbántam már, hogy nem maradtam mellette. Akkor talán nem sérült volna így meg. Vagy ha meg is sérül, a két hónapot nem kellett volna egyedül végig szenvednie. Te jó ég, mi lesz most? Mi lesz ha meghal? Mi lesz az után?
Arra ébredtem föl, hogy halvány napsugarak vetődnek az arcomra. Éreztem, hogy könnyes volt az arcom. Ezek szerint elaludtam és sírtam álmomban? Valami puhát éreztem a hátamon. Be voltam takarva. Megdöbbentem hogyan került rám ez a takaró. Majd a tekintetem kitisztult és az ágyra néztem. A szívem is megállt mikor megpillantottam az üres ágyat. Atemu nem feküdt már benne. Ijedten felkaptam a fejemet. Fogalmam sem volt hová tűnhetett, míg aludtam. Majd hirtelen a szemem megakadt egy, az ablaknál álló alakon. Háttal állt nekem, és a hajnali napsugarakat figyelte.
Döbbenten álltam föl. A takaró lehuppant a földre. Nem hittem a szememnek.
„Atemu?” –visszhangzott a gondolataimban.
Ő volt az…. Ő állt az ablaknál. Szóhoz sem tudtam jutni. Vajon még mindig álmodok? Akaratom ellenére a könnyeim sorra hulltak alá a szememből. Nem értem miért... hiszen ez csak egy álom. Biztos nem valóság… hiszen nem tudott mozogni…
Atemu ekkor megfordult. Észre vette hogy felébredtem. Először meglepődött majd békésen elmosolyodott.
-Jó reggelt királynőm. –mondta alig hallhatóan.
Nem hittem a szememnek. Olyan fáradt és gyenge volt a hangja, de ő volt az.. az ő hangja volt!
-A…te…mu –dadogtam szinte magamon kívül. –Tényleg te vagy az….?
Ő csak mosolygott.
-Gyere ide királynőm. –tárta ki a kezeit.
Egy pillanatig sem vártam tovább. Felé rohantam és döbbenten bújtam a karjaiba.
-Miért sírsz? –nézett le rám. -Már megint megríkattalak? Ne haragúdj.
Felnéztem rá. A könnyeim miatt nem láttam tisztán az arcát.
-Tényleg.. te vagy … az. –rebegtem szinte már zokogva.
Ő pedig csak békésen mosolygott és közben el sem engedet a karjaiból.
-Hórusz mégis megkegyelmezett nekem. –mondta alig hallhatóan. -Eltűntette Anubis vírusát. Talán a nagypapiból és Mahadoból is… Az utolsó pillanatban.
-Hórusz volt? –lepődtem meg. Ezek szerint meghallgatta az imámat?
-Anzu úgy sajnálom, amiket mondtam. –folytatta gyenge hangon.
-Semmi baj. –mosolyodtam el. –Most már tudom miért tetted. Soha többet ne csinálj ilyet! –kötöttem a lelkére. –Ne küldj el magadtól, ha bajban vagy!
-Igenis. –mosolygott. Sápadt volt még az arca, de mindennél boldogabb voltam, hogy két borzalmas hónap után végre ismét együtt vagyunk, és jól van.
Végigsimította az arcomat.
-Úgy hiányoztál. –súgta miközben közel hajolt hozzám. Lehunytam a szemem és vártam, hogy megcsókoljon. Ekkor viszont kicsapódott a szoba ajtaja.
-Anzu! Életben van még? –kiáltotta aggódva Jyonouchi, majd egyik pillanatról a másikra fagyos csönd telepedett a szobára.
Atemu és én megrökönyödve néztük az ajtón beesett barátainkat, Yugiék pedig szintén lesokkolva néztek vissza ránk.
-Öm…. Határozottan életben van, Jyonouchi. –felelte Honda. Majd ismét csönd telepedett a szobára. Egyértelműen választ vártak. Jyonouchi volt az aki megtörte a hallgatást és kilépett a többiek közül. Határozott léptekkel odasétállt Atemuhoz, megfogta a ruhájánál és a falhoz támasztotta.
- Jyonouchi mit művelsz?! Atemu még gyenge!–háborodtam föl.
-A fenébe is te idióta. –morogta Jyonouchi, majd felnézett Atemura. Meglepődve vettük észre hogy az ő szemébe is könnyek gyűltek. –Hogy lehetsz ekkora barom?! –kiabálta Jyonouchi. –Tudod te, mennyire aggódtunk érted?
-S… sajnálom. –lepődött meg Atemu. –akkor már nem én vagyok az első számú közellenség? –mosolygott.
-Persze hogy nem! –kiabálta Jyonouchi. –Ja és.. bocs azért a… behúzásért.
-Ugyan. Megérdemeltem. -fogta meg az arcát Atemu, ahol még két hónapja Jyonouchi megütötte.
-Jó látni, hogy összeszedted magad. –sétált oda Honda is hozzánk, majd óvatosan megveregette a még gyenge fáraó vállát.
-Sokan feladták már a reményt. –lépett oda Bakura is. –Örülök, hogy ismét ránk cáfoltál.
Atemu boldog volt. Jól esett neki, hogy a barátai még mindig vele vannak, és meg tudtak neki bocsátani. Már csak egy valakiben nem volt biztos. Ránézett az ajtóban álló Yugira. Nem csak engem halászott el megint Yugi orra elől, hanem a nagypapit is cserbenhagyta mikor szüksége lett volna a nyakláncra.
Atemu ellépett tőlünk, és Yugi felé sétált. Megállt előtte és lenézett a fiúra.
-Yugi, a nagyapád is meggyógyult valószínűleg. –mondta. –Sajnálom, hogy nem én segíthettem rajta és köszönöm, hogy vigyáztatok Anzura és a babára amíg…
-Semmiség. –bökte ki Yugi is, majd legyűrte sértődöttségét és felnézett Atemura. –Örülök, hogy túlélted és te vigyázhatsz rájuk tovább.
Láttam Atemu arcán, hogy jólestek neki Yugi szavai.
-De most mennünk kell. –vágott közbe Bakura. –A kapu hamarosan lezárul.
-Eh… na igen. –vakarta a fejét Jyonouchi. –Hát akkor, viszlát. Legyetek boldogok.
Elbúcsúztunk egymástól.
-Nagy gond lenne, ha nem kísérnénk ki a kapuig titeket? –kérdeztem. –Atemunak pihennie kell még jó sokat.
-Persze maradjatok csak. –intettek, majd kisétáltak sorra a szobából. Tudtam, hogy nem most látom őket utoljára. Ránéztem a férjemre, ő pedig békésen nézett vissza rám.
-Irány vissza az ágyba. –noszogattam.
-De csak akkor, ha mellém fekszel. -kötözködött. Már tudtam, hogy nagyon hamar fel fog épülni.
Úgy volt, ahogy Atemu mondta. Mahado és a nagypapi is felgyógyult a betegségből. A névtelen orvos visszakapta egykori nevét és életét, mivel nemcsak a jelenlegi fáraó élte túl, hanem Mahado is.
A kaput sikerült úgy megbűvölni, hogy 3 évente megnyílott, így Yugiékkal 3évente találkozhattunk pár napra. Nem tudtuk meddig fog a kapu így működni, de élveztük minden pillanatát.

Bakura a trónján terpeszkedett. Kezében a nyakék világított az alvilág sötétjében.
-Nem sikerült megölni a nyavajás fáraót. –beszélt a nyaklánchoz. –De egyszer minden halandó meg fog halni… És akkor idekerül majd hozzám.  –felkacagott. –Akkor kezdődik majd csak el az igazi szenvedés fáraó!!!
Bakura hirtelen abbahagyta a nevetést és felnézett. Állt valaki a teremben rajta kívül. Egy aranypáncélba öltözött, Hórusz fejdíszt viselő alak állt nem messze tőle és csöndben figyelte.
-Te meg ki vagy, és mit akarsz? –mordult rá Bakura.
-Ha tudnád, hány Anubist láttam már ebben a székben. –felelte végtelenül nyugodt hangon az alak.
-Azt kérdeztem ki vagy és mit akarsz? –állt föl dühösen Bakura a trónból.
Az aranyló alak elindult felé. Bakura ledermedt. De nem a látványtól. Valamiért nem volt képes tovább mozogni. Nem volt ura a testének. Az idegen elvette a nyakláncot Bakura kezéből.
-Ez az én tulajdonom, ha nem tévedek. –mondta a moccanni sem bíró Bakurának. –Téged pedig száműzlek az anubis trónról. Mi istenek nem tűrjük meg egymás közt a személyes bosszút viselő egyéneket. Menj hát tolvaj Bakura. Kezdj új életet.
Hirtelen vakító fény tört föl a nyakláncból majd Bakura egy sötét helyen találta magát.
Mikor kinyitotta a szemét egy utcán találta magát, szemben egy iskola épületével Ismerős alakok mellett sétált. Yugi, Honda és Jyonouchi.
-Hát életben vagyok? –lepődött meg, majd végignézett magán. Bakura Ryo testébe került.
-Hát persze, -jutott eszébe. –ebben a fiúban maradt a szellemem egy része. Az, az átkozott Hórusz, csak ő lehetett. Még hogy kezdjek új életet? Ceh, mekkora baromság már ez!
Megfordult és visszaindult az utcán. Yugiék döbbenten néztek utána.
-Bakura most meg hová mész? A suli nem arra van! –kiabált utána Jyonouchi.
-Megyek leszámolok az istenekkel! Majd jövök! –kiáltott vissza, azzal elsétált a zsúfolt utcán.