Itt vagyok egy hídnál. A kedvenc helyem. Innen olyan szépen csillog a víz színe. A naplementét is innen lehet a legjobban látni, és ha már besötétedett, a víz gyönyörűen visszatükrözi a holdat. A folyó két partján szebbnél szebb virágok nyílnak tavasszal, és az illatuk mámorítóan betölti a levegőt. Ezért szeretem ezt a helyet. Egyszerűen gyönyörű. És ezt ő is tudja, bár azt is tudja, hogy utálom, ha egy férfi megvárakoztat. Mégis késik. Hirtelen csak úgy megjelent mellettem. A szívbajt hozta rám.
- Szevasz kicsilány. - köszönt.
- Daisya. Késtél! - mondtam morcosan.
- Igen tudom, bocs. A mesterem nem nagyon akart elengedni, mert tovább kell állnunk. Sajnos itt is csak átutazóban vagyok.
- Miért hova mentek? - csodálkoztam.
- Barselonába.
- Kanda is megy? - kérdeztem.
- Igen. De ne foglalkozz vele, hogy nem jött el most ő is. Kanda már csak ilyen.
- Mi? Én semmi ilyesmire nem gondoltam.
- Na persze. - nevetett - Az arcodra van írva. Ha nem lennétek testvérek-
- Csitt! - torkolom le - Nem kéne ezt híresztelni. Kanda a fejemet venné, ha megtudná, hogy elmondtam neked!
- Nyugi, nyugi kicsilány! Most csak mi vagyunk itt. És ne aggódj nem adom át a titkotokat.
- Ajánlom is! - mosolyogtam elégedetten - Amúgy miért is mentek Barselonába?
- Elég sok akuma tart arrafelé. Be kell szállnom a buliba! - vigyorgott.
- Vigyázz magadra jó? - aggódtam.
- Mintha engem meg lehetne ölni!
- De meg ám! - nevettem.
- Kössz a bizalmat. Te amúgy még mindig együtt vagy azzal a Daisuke gyerekkel?
Meglepett hogy felhozta Daisukét.
- Igen. Még együtt vagyunk.
- De házasságot vagy ilyesmiket nem terveztek, ugye?
- N-Nem! Dehogy!
Igazság szerint Daisuke már rég eljegyzett. De valahogy nem akartam ezt most elmondani Daisyának. Túlságosan kedvelem ahhoz, hogy most ezzel elrontsam a kedvét. Hisz láthatólag ő is kedvel engem.
- Teszek egy ígéretet jó? - fogta meg a kezem - Ha túlélem ezt a Barselonás kirándulást, feleségül veszlek!
Daisya mindig is nagy mókamester volt. Mégis valahogy úgy érzem, hogy ha nem lenne Daisuke, még komolyan is gondolná.
- Szavadon foglak!
- Megegyeztünk! - mondta mosolyogva.
Levegő után kapkodva keltem fel az ágyamba. Le vagyok izzadva, és remegek mint a nyárfalevél. Csak álom volt, mégis olyan valóságosnak tűnt. Amióta elvileg "meghaltam", azóta rémálmok gyötörnek. És nem is akármienek. Mintha az összes olyan dolgot újra átélném, ami miatt régebben lelkiismeret furdalásom volt, vagy van is. Daisya. Vele is szoktam egy párszor álmodni. Talán, ha akkor azt mondom neki, hogy nem érdekel Daisuke, maradjon ott velem, tuti jó magasról... nem érdekelte volna semmi az égvilágon. Tőle az egész világot ellephették volna az Akumák, akkor is ott maradt volna velem. De hát én sem vagyok jövőbe látó, és akkor nagyon szerettem Daisukét, eszem ágában sem volt elhagyni őt. Ránéztem az órára. Hajnali négy óra. A francba is. Miután kicsit lenyugodtam, felkeltem az ágyból, majd kimentem a szobából. Ezek után semmi kedvem visszaaludni. Szép halkan, óvatosan besompolyogtam a konyhába. Ha Jerry elkap, tuti kapok a fejemre. Befog tésztát főzni, vagy mosogatni. Csináltam magamnak egy forró teát, és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a helyszínt. Körbejártam a Rendet. Ha nem tudok aludni, legtöbbször ezt csinálom. Az Ázsiai Rendnél is megkíséreltem ezt, és szépen el is tévedtem. Nem volt valami kellemes élmény. Benéztem a Tudományos Részlegbe is. Mindenki aludt, elég vicces pozíciókat felvéve. Nem lehet valami kényelmes széken aludni. Volt pár okosabb is, akik a földön voltak. Ahogy fordultam, hogy kimenjek, hirtelen beleütköztem valakibe. A forró tea végigfolyt a kezemen. Szinte felsikítottam, de aztán eszembe jutott, hogy nem kéne őket felébreszteni.
- Joshua! A szívrohamot hoztad rám!
- Mit sompolyogsz te itt erre? - kérdezte vigyorogva.
- Én nem sompolygok! Te vagy az, aki sompolyog, és halálra rémít másokat!
- Nem tudsz aludni? - kérdezte, de most már nem érződött gúny a hangjában.
- Nem igazán.
- Én sem. Menjünk csavarogni, amíg a többiek nem ébrednek fel, jó?
- Csavarogni? - kérdeztem gyanúsan - Hova?
- Le egy közeli kis városhoz, na mit szólsz hozzá?
- Nem tudom.
- Na, Will. Ne legyél már ilyen puhány!
- Puhány? Én puhány?! Csak nehogy ez a puhány lőjön egyszer jól fejbe.
- Nah, induljunk! - megragadta a csuklóm, majd elhúzott.
- Várj már, őstulok! Még hálóingben vagyok!
- Akkor igyekezz, és öltözz át.
- Le is kéne zuhanyoznom!
- Ráér az! Na indulj.
Végül is beadtam a derekam. A zuhanynak búcsút inthettem. Összekaptam magam gyorsan, majd elindultunk be a városba. Félúton jutott eszembe, hogy otthon hagytam a kardomat, amit Kanda sózott rám, "önvédelem" céljából. Na mindegy. Most egy Ördögűzővel vagyok, semmi baj nem érhet. Megérkeztünk a városba. Kevesen voltak még, de már a legtöbb bolt is kinyitott. Élvezem ezt a friss levegőt. Legalább kiszellőztetem a fejem.
- Tudom, hogy szeretsz a folyóparton lógni... - szólalt meg most először Joshua.
- Hogy szeretek-e? Imádok!
- Menjünk oda is le, rendben?
- Oké.
Nagy léptekben haladtunk előre. Vagyis csak Joshua. Én rendesen futottam utána. Olyan nagyokat tud lépni, és ráadásul még gyorsan is megy. Az őrületbe tud ezzel kergetni. Amikor még a klánban voltam, nem igazán foglalkoztam vele. Egyszer kétszer elhülyültünk, de semmi több. Aztán elköltözött. Nem hiányzott. Kis beképzelt egoista. Viszont ami jó benne, hogy aranyos is tud lenni. Bár nem sokszor. Megérkeztünk a folyópartra. A közelben egy hidat sem láttam. Viszont mást igen, és ez megrémített. Fekete piros kockás ajtó, arany színű szélekkel, és a tetején egy koronára emlékeztető dísz. A hideg meleg átjárt, mikor megláttam.
- A-Az Road ajtaja! - mondtam alig érthető hangon - Menjünk innen. - indultam el, de hirtelen valami éles dolog érintette a hátamat.
Joshua rám fogta a dárdáját.
- Még is mit jelentsen ez? - kérdeztem tőle.
- Itt maradsz! Amíg a Noék meg nem érkeznek.
- Mi? Te szövetkeztél a Noékkal? Az Ezeréves Gróffal?
- Sajnálom Will. Már egy ideje téged keresnek. Kellet egy besúgó, aki rád talál.
- Mit ajánlottak fel? Pénzt? Szabadságot? - mondtam undorodva.
- Hatalmat! Ez mindennél fontosabb!
- Hatalmat egy Noétól? Milyen szánalmas.
- Szánalmas? - nevetett - Mondja az, aki maga is szövetséges.
- Én szövetséges? Na ne viccelj.
- Mit gondolsz miért vagy még életben? Nem azért mert visszakaptad az Innocenced. Kanda mindvégig hazudott neked!
- Hazugság! - ordítottam rá - Kanda nem tenne-
Hirtelen elhallgattam. Talán még is igaz? Kanda hazudott nekem? De miért tette volna? Ekkor az ajtón kitárult, és kilépett rajta két Noé. Őket már láttam, azon az éjszakán. Kanda mesélt is róluk. Debitto és Jasdero, a Noé ikrek. Nem tudnék védekezni, ha ideérnek. Még egy nyavalyás kis kés sincs nálam. Futásnak akartam eredni, de Joshua a hátam mögé került, és elkapott. Kezét ráfonta a nyakamra.
- Még hogy a bérgyilkosok legjobbja. A pisztolyod nélkül semmit nem érsz.
- Meglehet. - azzal megfogtam a dárdát, és kicsavartam a kezéből.
Joshua felüvöltve engedte el. Gyomron vágtam, amitől összegörnyedt, így elengedte a nyakam. Egy jól mért ütéssel a nyakára csaptam, és ájultan terült végig a földön.
- Még hogy semmit nem érek a pisztolyok nélkül. - rúgtam egyet bele.
Hirtelen taps ütötte meg a fülemet. Az ikrek ott álltak előttem, és tapsoltak.
- Nagyon ügyes vagy! - mondta gúnyosan a fekete hajú.
- Mit akartok tőlem? - szegeztem rájuk a dárdát.
- Mit akarsz te ezzel? - mondta gúnyosan újra a fekete hajú, majd a szőke felé fordult - Jasdero. Add neki oda.
Szóval akkor a szőke a Jasdero, a fekete meg a Debitto. Hallottam a nevüket, de hogy melyik melyik, nem jegyeztem meg. A szőke - tehát Jasdero - elővett egy pisztolyt, majd felém dobta. Egyik kezemmel el is kaptam. Töltve volt.
- Kecskére a káposztát. - nevettem, majd eldobtam a dárdát, és rájuk szegeztem a pisztolyt.
Gyanús volt, hogy csak így pisztolyt adtak a kezembe. De mégis önbizalommal töltött el.
- Még egyszer megkérdezem tőletek. Mit akartok tőlem?
- Rémálmok... - kezdte Debitto.
- és halucinációk... - folytatta Jasdero.
- Nem gondolod hogy ezek nem hiába vannak? - mondták most egyszerre.
- Ha velünk jössz, elmagyarázunk mindent! - nyújtotta a kezét Debitto.
- Nem megyek a Noék fészkébe! - kiabáltam, és a pisztolyt még mindig nem engedtem le.
- Olyan vagy, mint egy időzített bomba. Hihi. Igaz Debitto?
- Belőled jobb hasznot húzunk, mint a testvéredből!
- É-Én ezt nem értem. - zavarodtam össze.
- Gyere! - nyújtotta megint a kezét.
Egyfolytában azon pörgött az agyam, hogy talán igazat mondott Joshua. De miért hazudott volna nekem Kanda? Miért? Talán ha most velük megyek, mindenre választ találok. Már nyújtottam is a kezem, hogy megfogjam a Debitto néven ismert Noé kezét, de aztán megtorpantam. És mi van, ha ez most csapda? És csak meg akarnak ölni? Nem. Már rég megtehették volna. Amúgy is, most hogy találkoztam velük, így is úgy is halálra vagyok ítélve. Főleg, hogy az Innocencem nem tudom használni. Egy próbát megér, nem?
- Rendben, megyek. - mondtam, majd leengedtem a kezem - De semmi trükk.
- Ugyan már! - mondta Debitto, majd megragadta a kezem, és elhúzott.
Mögöttem jött Jasdero is. Joshuát meg otthagyták. Ahogy bementünk az ajtón, hirtelen sötétebb lett. Egy folyosón mentünk végig. Hatalmas volt. A plafon is jó messze volt.
- Az Ezeréves Gróf még nincs itt. Szóval meg kell őt várni. Hihi. - mondta a hátam mögött Jasdero.
- Arról nem volt szó, hogy az Ezerévessel is találkoznom kell.
- Maradj nyugton, és ne sipákolj! - szólt rám Debitto - Nem fogunk megölni, szóval nem kell aggódnod.
- Nem tudom, hogy hihetek-e egy Noé szavának.
- Igen! - mondták egyszerre az ikrek.
Debitto hirtelen megállt. Egy hatalmas nagy ajtó tornyosult előttünk. Jasderoval együtt megtolták az ajtót, ami végül magától kinyílt. A vér is megfagyott bennem, mikor körbenéztem. Egy hatalmas orgona volt szemközt. És úgy pár száz Akuma, mindenhol.
- Ez nem tetszik. - aggódtam.
- Kussolj! Amíg nem császkálsz el mellőlünk, nem eshet bajod! - kiabálta Debitto.
Az Akumák mocorogni kezdtek, ahogy megláttak, de mivel két Noé is volt mellettem, nem mertek támadni. Hihetetlenül féltem, de bíztam benne, hogy nem vágnak át. Meg akarom tudni, hogy Kanda tényleg hazudott-e.
- Oh, végre hogy ideértetek.
- Te is igazán elmehettél volna érte Tyki! - háborgott Debi.
Tyki. Ő az a Noé, aki megölt engem, és Daisyát. Ő az a Noé, akit teljes szívből gyűlölök, és mindenáron meg akarok ölni. Felénk tartott. Az ikrekben még úgy ahogy megbíztam, mert ők még nem bántottak. De Tykiben nem bírtam. Ahogy odaért elém, alaposan szemügyre vett. Én közben görcsösen szorítottam a pisztolyt, majd egy mozdulattal a fejéhez szegeztem. De mielőtt még lőhettem volna, egy esernyő szegeződött a torkomhoz. Road volt az, csak arra várva, hogy megmozduljak, és átdöfhesse rajtam az esernyőt.
- Mégis mit képzelsz magadról?! - kérdezte Road - Kis korcs vagy, nem több.
- Nyugalom. - mondta Tyki - Nem igazán tudnál vele ártani nekem.
- Oh tényleg?! - felhúztam a pisztolyt.
Road az esernyőjét egyre jobban belenyomta a nyakamba, de most igazából nem érdekelt. Két pillangó repült a kezemre. Váratlanul ért, így amikor le akartam szedni, elejtettem a pisztolyt. A két pillangó elrepült, mikor Tyki leguggolt, és felvette a fegyvert.
- Ti meg, ne adjatok töltött fegyvert a kezébe! - dobta oda az ikrekhez.
- Reménykedtünk benne, hogy lesz valaki aki fejbe lő! - háborodott fel Debitto.
- Ah. Komolyan... - sóhajtotta Tyki.
- Tyki! - szólt Road - Mutassuk meg neki!
- Inkább ne! - válaszolt.
Road felmutatott az Akumák közé.
- Te ott! Gyere ide, és mutasd meg az emberi formád!
Egy kettes szintű vágódott ki a tömegből, majd leszállt Road mellé. Ahogy földet ért, felvette emberi formáját. Nem hittem a szememnek. Nem akartam hinni.
- Risa? M-Miért lett Risából Akuma?
Risa Daisukenek a fogadott húga volt. Nem mesélt róla sokat. De Daisuke sokat ment hozzá.
- Nem is sejted, hogy kinek a lelke van ebbe az Akumába zárva? - mondta gúnyosan Road.
Leblokkoltam. Risa talán... visszahívta Daisuket?
- Az nem lehet! - tört ki belőlem.
- De bizony, drága Risa visszahívta hőn szeretett Daisukedat! - nevetett Road.
- Ezt ti honnan tudjátok? - könnyeim végigcsordultak az arcomon.
Sosem akartam, hogy egy ellenség gyengének lásson, de most nem bírom visszatartani. Remegek. És nem tudom abbahagyni.
- Sok mindent tudunk Will! - mondta Road - Arról is tudunk, amiről te még nem is. Például, azt is, hogy Risa nem is volt Daisuke testvére. Annál inkább a szeretője.
- Hazudsz! - üvöltöttem.
- Higgy azt amit akarsz. Akuma, - fordult felé - önmegsemmisítés.
- Ne Road Úrnőm! - esett pánikba az Akuma.
Úgy tudom, ha így semmisül meg egy Akuma, akkor a lelke odavész. Akkor Daisuke... Hátrálni kezdtem, majd Jasdero kezéből kikaptam a pisztolyt, amit Tyki odadobott.
- Innocece aktiválás!
Az Innocence aktiválódott is. Aztán hirtelen elviselhetetlen fájdalom öntötte el a testem. A mellkasomon, ahol az Innocence van, megrepedt a bőr, és szivárogni kezdett a vér. Éreztem, hogy melegség önti el az arcomat is. Vér folyt a számból. Az Innocence ellenállni akar, de meg kell mentenem Daisuke lelkét. Fogtam a pisztolyt, és lőttem. Az első, a második, sőt a harmadik lövést is elhibáztam. A negyedik eltalálta az Akumát, de nem volt elég, így még egyszer lőttem, ami végül megsemmisítette. Sikerült. Az Innocence azonnal inaktiválódott. Homályosult a látásom. Megremegtek a lábaim, és összeestem. A padlóhoz csapódást nem is éreztem meg. Szar dolog ilyen helyen meghalni. Főleg, hogy már másodjára. Éreztem, hogy valaki a hátamra fordít. Próbáltam kivenni, hogy ki az. Tyki volt, de bármennyire is akartam, nem tudtam ellenkezni. A kezét fogta, és átdöfte a mellkasomon. Nem éreztem fájdalmat, így gondolom nem ejtett rajtam sebet. Éreztem, ahogy az ujjai rátapadnak az Innocencemre. Aztán minden elsötétült, és képszakadás.
- Ne félj! - visszhangzott a fejemben - Itt vagyok.
A szemeim szinte kipattantak. Egy újabb álom. Jasdero volt fölém hajolva, és értetlenül bambult. A szőke tincsei az arcomat érintették.
- Ez él! - bökdöste meg a homlokom.
- Hát persze hogy él! - mondta fennhangon Tyki.
Egy kis szobában vagyok. A szoba végében Tyki egy fotelban ült. Debitto mellette állt. Felültem, eltolva magam mellől Jasderot. Ekkor vettem észre, hogy másik ruha van rajtam. Egy fekete szoknya, felül igen csak kidobott dekoltázzsal.
- Mi ez a ruha? - tört ki belőlem, majd kezem a mellkasomra tettem, hogy takarjak valamit - Tényleg... - jutott eszembe - hogy hogy még élek?
- Először is. - állt fel Tyki - Roadnak ez az öltöztetés a mániája, és mivel ki voltál ütve, könnyű prédának számítottál. Kettő, nekem köszönheted, hogy még élsz.
- Köszöni a fene! Egyszer már megöltél.
- Nocsak. Nagy lett a szád, már nem félsz?
- Ennél rosszabb úgy sem lehet. - mondtam lehangolva.
- De, mindig lehet rosszabb! - megfogta Tyki a kezeimet, majd elemelte a mellkasomtól, és rendesen ráfókuszált a kebleimre - A Gróffal még nem is beszéltél.
- Ezek után nem is fogok beszélni vele! - löktem el magamtól - Felejtsetek el engem! Nem tudom, hogy mi történik velem, de nem is érdekel!
Néma csönd lett a szobában.
- Will, mit álmodtál? - szólalt meg Jasdero.
Nagy lélegzeteket vettem, hogy lehiggadjak. Ha felhúzom magam, nem lesz jó vége.
- S-Semmi különöset.
- Mond el! - utasított Debitto.
- Miért tenném?
- Ha semmi különös, akkor elmondhatod! - mondta Debitto.
- Végül is, ha ettől boldogabbak lesztek. Egy szőke kisfiúról álmodtam. Egy ágyban feküdtem, és odajött hozzám. Az egyik szeme kék, a másik meg zöld volt. Azt mondta, hogy "Ne félj, már itt vagyok" és átölelt. Ennyi.
- Elég idióta álom! - nézett értetlenül Debitto.
- Kussolsz! Hátborzongató az egész!
- Mekkora volt a kisfiú? - kérdezte Jasdero.
- Hát. A derekamig ha érhetett.
- Tényleg egy idióta álom! - jelentette ő is ki.
Fura volt. Eddig ismerősökkel álmodtam, de rá nem emlékszem.
- Gyerünk! - mondta Tyki - A Gróf biztos megérkezett már.
- Én biztos nem megyek oda!
- Mi az hogy... - torkoltak le az ikrek.
- Hát jó, maradj! - szólt közbe Tyki.
- Észnél vagy? - kiabálta Debitto - Nem azért hoztuk ide, hogy lássunk egy kis műsort!
- Nyugodj már meg! - azzal Tyki kitolta a hangoskodó ikreket, és becsukta maga mögött az ajtót.
Végre nyugalom. Végigterültem az ágyon. Próbáltam nem gondolni arra, ami történt. Mégis az amit Joshua mondott, egyre csak az járt a fejemben. Most hogy belegondolok, ha nincs mellettem egy Noé se, simán rám támadhatnak az Akumák. Talán kezdettől ez volt a céljuk. Negyed óra telt el, mióta a Noék elmentek. Negyed óra múlva, nyílt az ajtó. Felültem, hogy megnézzem ki az, és amikor megláttam ki az, libabőrös lettem. A szőke kisfiú az álmomból. Elindult felém. Próbáltam hátrálni, de a kisfiú pár pillanat alatt ott termett előttem.
- Ne félj! - ölelt át - Már itt vagyok!
A hideg végigfutott a hátamon. Egy kisfiútól így berezelni. Aztán eszembe jutott honnan is ismerem. A szülővárosomban élt, és sokat játszottam vele kiskoromban. Marknak hívták. Szegényt egy betegség vitte el. Sokan csúfolták a szeme színe miatt. Az arca kicsit másként néz most ki, mint ahogy emlékszem rá, de biztos, hogy róla álmodtam. Elengedett, majd az ajtó felé vette az irányt.
- Gyere játszunk! - szólt, majd kiment az ajtón.
Kíváncsi voltam hova megy, így követtem. Kis lábait fürgén kapkodta. Egy nagy terembe ment be. Ez kisebb volt, mint az előző, és kongott az ürességtől. Mark megállt a terem közepén. Odarohantam hozzá, amikor hirtelen csak úgy eltűnt. Mi a fene folyik itt? Becsukódott az ajtó. Debitto és Jasdero volt, aki becsukta.
- Nem gondoltam volna, hogy beveszed. - mondták egyszerre, majd elnevették magukat.
- Ezt ti csináltátok? - kérdeztem.
- Igen. - beszéltek újra kórusban - Jasdebi ha ugyanarra a dologra gondol, érzékelhetővé tudja tenni azt.
- Teljesen... - kezdte Jasdero.
- valóssá. - fejezte be Debitto.
- Szemetek vagytok! Kihasználtátok az álmom! - kiabáltam.
Azért valahol jó érzés volt újra látni Markot.
Egy másik ajtó nyílt, és... az Ezeréves Gróf... lépett be rajta, Roaddal, és számomra két ismeretlen Noéval. Hátrálni kezdtem, de beleütköztem Debittoba, aki megfogta a karom, és nem engedte, hogy szökni próbáljak.
- Örülök, hogy elhoztátok. - lépett közelebb hozzám a Gróf - Road szépen felöltöztetted.
- Lehet, hogy a piros jobb lett volna. - vigyorgott Road.
- Nem. Teljesen jó ez így. Nos Willhelmina. - hajolt oda - Volt Ördögűző, és jövendőbeli szövetséges. Hadd osszak meg veled pár érdekes információt!

Rohanok az erdőn keresztül. Könnyeimtől nem látok semmit. A fa ágai bele bele kapnak a ruhába, a hajamba, néhol fel is sértik a bőrömet. Nem tudom merre tartok, nem is érdekel. Most csak rohanni akarok. Megálltam. Nem bírok tovább futni. Lerogytam a földre, és torkom szakadtából üvöltöttem. Próbáltam megnyugodni. Megtöröltem a szemem, majd körülnéztem. Ismerős a környék. Nem messze vagyok a klánomtól. A volt klánomtól. Mercutio. Ő mindent tudott Daisukeról. Ő talán meg tudja cáfolni azt, amit Road mondott. Feltápászkodtam, majd futva elindultam a falu felé. Sietnem kell, mielőtt az érzelmek túluralkodnak rajtam, és elájulok. Megérkeztem a házhoz. Szó nélkül benyitottam. Ayame furán nézett rám.
- Will? - dermedt le.
Ja igen, ő úgy tudja, hogy halott vagyok.
- Még is csak élsz? - kérdezte boldogan.
- Hol van Mercutio? - kiabáltam rá.
- Itt vagyok! - robogott le a lépcsőn - Will, mi a baj?
Úgy néz ki Mercutio nem tudott a halálomról. A nyakába borultam, ahogy megláttam. Annyira jól esik most az ölelése. De mielőtt tisztáznom kell ezt a dolgot.
- Mi a baj? - kérdezte megint, ahogy elfogott a sírás.
- Te... te mindent tudsz Daisukeról, igaz? Mond el az igazat. Volt valami közte, és Risa között?
Mercutio még erősebben szorított magához.
- Sajnálom Will, hogy eddig nem mondtam el. Csak... Csak azért akarta annyira a házasságot, hogy a klánban maradhasson. Én próbáltam lebeszélni erről...
Annyira nem akartam ezt a mondatot hallani. Daisuke megcsalt, Kanda hazudott nekem. Az életem romokban hever. Már nincs sok időm, így ki kell azt használnom. Daisuke miatt nem mertem újra szerelmes lenni, mert azt hittem, hogy ezzel elárulnám őt. De most már nem érdekel Daisuke. Van a Rendnél valaki, akit teljes szívből megszerettem. Pár napot adok még magamnak, aztán bevallom neki, hogy mit érzek... Nem akarom őt is úgy elveszíteni, mint Daisyat.