4.fejezet

4.fejezet
Életem értelme (Lavi & Allen)

(Lavi)
- Mi az, hogy csak úgy eltűnt? - csaptam az asztalra.
- Küldetésen rátámadt egy Noé. Kaput nyitott, és eltüntette. - mondta Komui.
- Most! Meg kell találnunk Allent!
- Nem tudunk semmit sem tenni! - jelentette ki Komui - Én is aggódom érte! Leverrier is már küldött embereket, hogy felkeressék!
- De csak azért, hogy tovább figyelhesse mi történik vele. Hogy hogyan üt rajta ki a 14.! - csattantam fel.
- Igaza van Komuinak. - szólalt meg Kanda - Road ha másik dimenzióba vitte, akkor biztosan nem találjuk meg.
- Akkor mit csináljunk? - kérdeztem.
- Várunk! - mondta - A tökmag biztos, hogyha alkalma adódik, ajtót nyit. Készenlétbe kell állnunk, ha megjelenik akár egy is, át tudjunk menni, segíteni neki.
- Értem. És akkor... talán... Will...
- Mi az hogy talán? - csattant fel Kanda - Megkeressük! Vissza fogjuk hozni őt ide, bármi történjen is!
- Egyik börtönből a másikba! - kiabálom - Ha ide visszahozzuk, Leverriernek köszönhetően biztos kivégzik! Vagy élete végéig kísérletezni fognak rajta!
- És szerinted én ezt hagyni fogom? - kiáltotta - Egyszer már elszúrtam. Még egyszer nem fogom!
- Fiúk! - szólt közbe Komui - Ne veszekedjetek!
- Igazad van. - sóhajtottam - Itt az alkalom! Megkeressük Willt! Bármi történjen is!


(Allen)
Ébredezni kezdtem. A kezeim le voltak kötve, és tele voltak pillangókkal. Ami azt jelenti, ha akár egy kicsit is megmozdulok, végem! Egy hatalmas nagy terembe vagyok. Road eltűnt, de helyette Tyki Mikk és Lulubell állt őrt mellettem. Két három méterrel előttem, meg Will ült törökülésben.
- W-Will? - kaptam fel a fejem.
- Allen. - és már jött is volna közelebb hozzám.
- Na na! - szólt rá Tyki - Egy mozdulat tőled is - mutatott Willre, majd rám nézett - meg tőled is, és a pillangók munkához látnak.
Will keservesen visszaült. Annyit kerestük őt... és most... itt van előttem. Mégsem tudok semmit tenni.
- Egy kérdés. - guggolt le elém Tyki - Te kaptad meg a 14. örökségét. Igaz?
Nem válaszoltam. Nem mondhatok neki semmit. Ekkor kis fogak csattantak össze a húsomon. A pillangók nekiálltak megenni. A fájdalomtól felüvöltöttem, és próbáltam lerázni magamról a kis dögöket, de nem ment. Főleg, hogy meg voltam kötözve.
- Elég legyen! - állt fel Will, amitől a pillangók is abbahagyták a rágcsálást - Miért kell ezt csinálni?
- Azért szívem - fordult oda Tyki - mert tudni akarunk egysmást. És ha nem dalol, akkor dalra fakasztjuk. És nem érdekel, hogy a férjed vagy sem!
- Szóval tudsz róla? - mondtam - Elég bosszantó lehet, igaz?
Tyki úgy behúzott nekem, hogy még meg is szédültem. Lüktetett utána az arcom rendesen. A szám fel is repedt. Éreztem, ahogy a vér végigfolyik államon.
- Vigyázz! A végén még özveggyé teszed!
- Ő nem tehet semmiről! - mondta Will - Az én hibám, hogy...
- Will! - szóltam rá - A feleségem vagy.
Erre meglepetten nézett rám. Gondolom el akarta mondani, hogy nem is vagyunk igazából házasok, de ha már elvállaltam, hogy a férje leszek, meg is kellene védenem ilyen helyzetekben.
- Ide figyelj most rám! - szólt rám Tyki - Te vagy a 14. örököse?
Újra nem válaszoltam semmit. Összeszorított foggal vártam, hogy a pillangók újra a kezembe marjanak. De nem martak.
- Lássuk, így is hallgatsz-e. - azzal hirtelen eltűnt, és Will háta mögött jelent meg.
Egy mozdulattal elkapta hátulról a nyakát, kezét meg áttolta a hátán, és a mellkasán dugta ki. Ijedten próbáltam rángatni a láncokat, hogy odaférkőzzek, de ekkor a pillangók újra belém haraptak.
- Szóval? - kérdezte Tyki.
- Allen, ne...
- Te meg aztán pláne maradt csöndben! - szólt rá Willre.
- Én vagyok az örökös. - mondtam megadva magam.
- Helyes. - lökte arrébb a lányt Tyki, majd újra elém guggolt - Akkor leszel olyan kedves, és csinálsz nekünk egy új bárkát.
- Miért tenném? - kérdeztem, de ekkor a kis fogak újra záródtak, a húsomat tépve, csócsálva.
- Elcsesztétek az előző bárkánkat. A saját érdekedben mondom, hogy csináld meg. - jelentette ki, azzal felállt - Lulubell. Vigyázz rá.
- Rendben. - helyeselt Lulubell.
Tyki fogta, és kiment a nagy teremből. Gondolom jelenteni ment, vagy nem tudom.
- Allen. Én annyira sajnálom. - szólalt meg Will.
- Ugyan. - mondtam - Ha nem kaptak volna el, nem is lennék itt.
Lulubell odajött elém, és alaposan szemügyre vett. Letérdelt, és elkapta az állam. Elfordította jobbra, majd balra a fejem. Aztán az Innocencem kezdte el vizsgálni.
- Ugye tudod, hogy jobban teszed, ha megcsinálod a bárkát?! - mondta.
- Igen. - mondtam nyugodtan.
Will intett, hogy beszéljek tovább.
- Kirobbantottatok egy háborút. - folytattam - Új bárkát akartok építeni...
- Miénk lesz a világ. - mondta - Ezt nektek korcs Ördögűzőknek is meg kell érteniük.
Ekkor Will egy hatalmasat ütött pisztolyával Lulubellre, aki ájultan esett össze. A pillangók a karomon munkához láttak, és az eddigieknél is gyorsabban ették a húsom. Will lőtt egyet, a golyó elfordult, és az összes pillangót megölte. Egyetlen golyóval! Szétlőtte a láncokat is, és amikor kiszabadultam, egy hosszú csíkot letépve a pólójából, bekötötte a vértől ázott kezeimet.
- Ez egy ideig kitart. - ölelt át - Gyorsan menj, mielőtt észrevesznek.
- De te... ezzel most bajba sodortad magad!
- Ne foglalkozz velem! - engedett el - Ha te vagy az örökös, tudsz ajtót nyitni a bárkával! Indulj!
Gondolom, ha kaput nyitok, akkor BaKandának biztos az lesz az első dolga, hogy átjöjjön, és megkeresse Willt. Ő talán el tudja innen hozni.
- Rendben. - mondtam, és kaput nyitottam.
De nem mozdultam. Vártam. És megérte várakozni. Kanda volt az első, aki átlépett. Kezében védekezően tartotta a kardot, de amikor meglátta mellettem Willt, másra nem is tudott figyelni. A második Crowley volt, aztán jött Chaoji, és végül Lavi is.


(Lavi)
Ahogy Kanda mondta, a kapu nyílt is. Egyenesen Komui irodájában. Kandának sem kellett több, ő volt az első, aki átment. Én kirohantam, hogy értesítsem a többieket. Előretereltem Crowleyt, aztán Chaojit, és aztán átmentem én is. Lenalee is akart jönni, de a bátyja, szokásához híven nem akarta engedni. Ahogy átléptem, észrevettem Allent, és mellette... Willt! Lefagyva nézett végig a kis csapaton.
- M-Miért jöttetek ide? - kérdezte Will könnyekkel küszködve.
Aztán rájött, hogy a pólóját szét van szakítva, így összébb húzta magán a kabátot.
- Egyértelmű. - mondtam - Hogy hazavigyük Allent is, és téged is.
- Én nem mehetek el. - mondta Will, és hátrálni kezdett - Így is Kanda életét kockáztatom. És most Allenét is.
- Meg fognak ölni, mert engem kiszabadítottál! - mondta Allen.
- Will. Gyere velünk. - mondta Kanda is, és elindult felé.
Mikor odaért hozzá, Will sírva a nyakába borult.
- Olyan jó újra látni. - mondta, és még erősebben szorította magához - De én nem mehetek. A Rendben úgy sem maradhatok sokáig, mert félnoé vagyok. - azzal gyengéden ellökte magától Kandát.
Ekkor nyílt az ajtó, és az ikrek toppantak be.
- Húú, mennyi Ördögűző! - vigyorgott Jasdero.
- Vágjunk a közepébe! - mondta testvére, majd fegyvert rántottak.
- Töltés. Kék Bomba! - mondták egyszerre, majd lőttek.
- Menjetek már innen! - kiáltotta Will.
- Nélküled sehova! - jelentette ki Kanda.
A golyó amit eltalált, hirtelen megfagyott. Próbáltuk védeni. Nekem könnyebb volt a kalapáccsal. Ez olyan mint a baseball.
- Töltés. Vörös Bomba! - kiáltották, és lőttek.
Hatalmas tűzlabdák süvítettek felénk.
- HiBan! - kiáltottam, és a kígyózó tűzzel felfogtam az ő labdáikat.
Aztán hirtelen Chaoji ugrott egyet, és a szőke Noé mögé ugrott. Will... fegyvert rántott, és Chaojira lőtt! De még mielőtt reagálhatott volna Jasdero, és a golyó el nem érte Chaojit, egy hatalmas csapással átszúrta kezét a Noé hátán, úgy hogy a kézfeje kibukott a mellkasán. Aztán ki is húzta, és a golyó sodorta el. Vállon találta. Az ütéstől a földre került. Értetlenül álltam, és csak azt néztem mi történik ott. Will miért lőtt volna egy Ördögűzőre? Közben Lulubell is magához tért - eddig a sarokban feküdt eszméletlenül. Kanda pont előtte állt, és nem vette észre.
- Kanda! - kiáltottam, és megnövesztve az Innocencem, elsodortam mellőle.
Kanda meglepetten nézett a háta mögé, majd egy erős csapással a hasába döfte a kardot, és felrántva egész a mellkasáig felhasította. Lulubell élettelenül terült végig a földön. Viszont Jasdero még mindig élt. A tüdejét már elöntötte a vér, ami végül a szájából buggyant ki. A sebéből még mindig ömlött. Testvére próbálta a lelket visszaverni belé, de nem sikerült. Teste még rándult egyet, majd meghalt. Akaratlanul is az az eset jutott eszembe, amikor Will halt meg. Kandának is milyen nagy megrázkódtatás volt ez. Debittonak is biztosan az lesz. De mielőtt még elmerülhettem volna gondolataimba, hirtelen egy nagy fekete lyuk nyílt a lábunk alá. Ránéztem Willre. A keze a halántékán volt, és becsukott szemmel állt közvetlenül előttünk. Szóval Will is tud kaput nyitni. Mivel nem volt miben kapaszkodnunk, elsüllyedtünk benne, és egyenesen Komui irodájának plafonjából estünk le a földre.
- A büdös fenébe. - őrjöngött Kanda, közben kardjával azon volt, hogy minél nagyobb kupit csináljon.
- Miért nem tudtuk elhozni? - sipákoltam én is - Miért?
- Ne nyafogj már! - kiabált Kanda - A tökmag tudja, hogy hol van ez a hely. Újra kaput tud nyitni és... és... visszamegyünk...
- De Ördögűző  úr... - szólalt meg Chaoji
- Hónapok óta nem találjuk. Most, hogy megvan, nem fogom elszalasztani ezt az alkalmat! - kiabált Chaojival.
- De nincs meg Allen... - nyögte ki végül.
Körbekaptuk a fejünket, és tényleg nem volt sehol. Úgy néz ki, ő még ott maradt a Noék fészkében.


(Allen)
Sikerült még megszöknöm Will kapuja elől. Egy oszlop mögött bújtam meg. Amint lehet, magammal fogom vinni Willt. Addig viszont egy tapottat sem megyek tovább. Ha kinézek az oszlop mögül, akkor a Noék észre fognak venni, így inkább csak a hangokat figyeltem. Meg kell várnom, amíg csökken a létszámuk.
- Jasdero. - bőgte testvére.
- Ezt nem tudom elhinni. - mondta Will, és hangján lehetett hallani, hogy a sírás határán volt.
Talán Will mégis a Noék oldalán áll? De akkor miért mentett mindenkit meg?
- Elviszem innen. - szipogta Debitto, majd felvette testvérét a földől.
Nyílt az ajtó, majd becsapódott.
- Utána megyek. - szólt Tyki, és indult is.
- Ezaz! - reménykedtem.
- Tudod... - állt meg - Sosem hittem volna, hogy egy Ördögűző egy Noéért fog sírni. - jelentette ki Tyki.
- Ha az ikrek nincsenek, biztos, hogy beleőrülök ebbe a Noés életbe! Ők voltak az egyetlenek, akik úgy szerettek, hogy nem kételkedtek bennem, és sosem azt nézték, hogy egy Ördögűző voltam. Mindig is ragaszkodtak hozzám! Nem élném túl, ha Debitto is meghalna. - sírta el magát.
- Jólvan, nem azért mondtam. Sosem értettem, hogy bennük mit szeretsz, és én hol szúrtam el.
Szóval Tyki mégiscsak szereti Willt. Annyira láttam ezt már az elejétől fogva.
- Az ikrek nem erőltették rám, hogy szeressem őket. - mondta kertelés nélkül Will.
Néma csönd lett. És én már nem tudok várni. Most vagy soha. Erőt vettem magamon, és rohantam volna ki, mikor az ajtó újra kinyílt, úgyhogy a helyemen kellett maradjak. A Gróf, és Road lépett be.
- Te engedted el az Ördögűzőt! Te szabadítottad a nyakunkra az összes többit. - kiabálta Road.
- Allent tényleg én engedtem el, de a többi Ördögűzőről nem tehetek! - védekezett Will.
- Megölni! - szólt a Gróf.
- Örömmel! - vigyorodott el Road, és elindult Will felé.
- V-Várjunk csak! - védekezett Will - Mi értelme lenne megölni, ennyi idő után? Hisz még a teljes Noésításon nem is estem át.
- Késő bánat! - mondta Road.
- Az árulóknak meg kell halniuk! - szólt a Gróf.
Már már azt hittem, hogy kiugrok, hogy megmentsem Willt, de ekkor folytatta.
- Én vagyok a második aki túlélte ezt az időszakot! A teljes Noésítást is túlélném. Én lennék az első Ördögűző, akiből Noé lett. Milyen nagy dicsőség lenne, ha isten szolgáját magatok mellé tudnátok állítani.
- Várj Road. - állította meg a Gróf - Megígéred, hogy többé nem árulsz el engem, Ketteske?
- Ígérem. - mondta Will.
- De Gróf. - értetlenkedett Road - Már két testvérünket elvesztettük miatta!
- Akkor ne veszítsünk el egy harmadikat is. Rendben. - folytatta a Gróf - Az ikrek mellett túl szabadlábon vagy, ezért jobb lesz, ha Tyki gondjaira bízlak. A következő feladatod meg, hogy saját kezűleg öld meg Allen Walkert! Értetted?
- Igenis.
- Road, rád bízom, hogyha ellen mer szegülni, akkor öld meg a bátyját. Addig viszont ne nyúljatok hozzá.
- Rendben~ - mosolygott Road.
- Ha még egyszer ellen mersz szegülni. - kapta el a Gróf Will torkát, majd a magasba emelte - Én foglak megölni! Kapsz még egy évet, csak mert olyan jó szívű vagyok, aztán belekezdünk a teljes Noésításba.
A Gróf ledobta Willt a földre, majd a két Noé kíséretében magára hagyták. Will a nyakát fogva köhögött fel, majd levegő után kapkodott. Kimásztam rejtekhelyemről, majd odafutottam hozzá.
- Jól vagy?
- Allen. - sírta - Menj, mielőtt még észre vesznek, hogy te itt maradtál.
- Nem hagyhatlak itt! - jelentettem ki - Ezek után meg főleg.
- Ha túlélem nagy nehezen ezt az évet, és túl fogom élni, mert muszáj lesz, akkor a Noésításnál úgy is meg halok. Most, hogy láttam Kandát, rájöttem, hogy nélkülem is boldogul majd. Csak ezt az évet éljem túl...
- Neked élned kell. Kanda amióta elmentél olyan mint egy zombi. Egyfolytában küldetésen van, és csak jelenteni jön haza! Laviról nem is beszélve! Mindenkinek nagyon hiányzol! Nekem is! A sok hülyéskedés. A sok büntető palacsinta sütés, amit Jerry szabott ki ránk...
Kicsit jobb kedvre derítettem most ezzel. Elmosolyodott.
- Minden! Will, ne halj meg!
- Mindent köszönök. - ölelt át hirtelen - Tényleg. - mikor elengedett végigsimogatta a félelemtől remegő arcom - Most már menj! Menj már! - lökött el.
Mikor felálltam, elkapott a szédülés. Úgy néz ki sok vért vesztettem. Túl sokat, mert a végén ájultan estem le a földre. Mire felébredtem, Komui irodájában a kanapén voltam.


(Lavi)
április 23.
Aggódom. Nagyon aggódom. Már lassan egy év eltelt, mégis Willről semmi hír. Amit Allen mondott akkor, amikor visszajöttünk... hogy mi történt, mivel fenyegették őt... Miért nem tudok ebbe a szar helyzetbe csinálni valamit? Mindjárt lejár az egy év, és akkor Willt Noévá teszik, és akkor... nem! Nem is szabad gondolnom rá, hogy mit történhet! A Noék akkor azon a bálon, mégis ki tudták robbantani a háborút. Bár Willnek köszönhetően Tyki eltűnt onnan, úgy néz ki, hogy volt más is, aki a háttérből még támadott. Egyfolytában háború dúl, amerre a szem ellát, és persze ezzel a halottak is szaporodnak, ami fellendíti a Gróf akumagyárát.
- Egyvalamit nem értek. - mondtam Allennek.
Épp a kajáldában voltunk. Ebédeltünk.
- Will miért lőtt rá Chaojira?
- Az már lassan egy éve történt. Még mindig ezen agyalsz? - mondta.
- Igen, tudom, hogy mondtad, hogy megkedvelte az ikreket, de annyira, hogy rálő egy Ördögűzőre?
- Talán akkor ezt látta helyesnek. - mondta Allen - Különben is, vehetjük úgy, hogy Chaojit nem is ismeri. És alapból sem sebesítette meg olyan nagyon.
- Értem. - törődtem bele.
Mikor Will csak úgy elküldött a Noék székhelyéről, Allen nem volt velünk. Végül ő is előkerült, ájultan! Komui ellátta a sérüléseit, és mikor magához tért, máris nyitotta az ajtót vissza a székhelyre. De akkor már hűlt helye volt a Noéknak - köztük Willnek is.
- Leveled jött. - támadott le az ebédlőben a komor kis Allen felvigyázó.
- Te Allen. - súgtam neki - Mikor rázod már le ezt a Linket?
- Nem lehet. Sajnos még egy ideig megfigyelés alatt leszek.
- Hogy hogy most csak úgy megkapom a levelemet? - kérdeztem Linkre nézve, mikor bontottam ki.
- Már át lett nézve, és semmi gyanúsat nem észleltünk benne. - válaszolta.
Kinyitottam, és hangosan olvasni kezdtem.
- Kedves Mr. Ördögűző Lavi. Örülök, hogy megmentette az életemet. Szeretném ezt meghálálni. Mivel az unokám jön hozzám, arra az egy szívességre kérném, hogy 23.-a előtt jöjjön el hozzám... - és itt elakadt a szavam.
23.-a? Ezt Will küldte volna?
- Folytasd. - mondta Allen.
- É-És képzelje... - folytattam minden porcikámba remegve - Láttam újra vörös sólymot. 19-et számoltam meg! Várom magát. Köszönettel. Mrs. Swalt.
Vörös Sólyom a fogadó neve. És a 19-es szobát vette ki egy egész évre. Mrs. Swalt volt a fedőneve. Ez Will!
- Kit mentettél te meg? Hogy volt ez, mesélj! - vigyorgott Allen.
Megdörzsöltem a fülcimpám, és kétszer megütögettem a combom.
- Egy öreg hölgyet mentettem meg. Semmiség.
- Tényleg, amúgy mondtad, hogy emlékeztesselek, hogy kupi van a szobádban! - jelentette ki Allen.
- Basszus tényleg. - sóhajtottam - Pedig még a RÉGI SZÉKHELYRE is el akartam nézni. - hangsúlyoztam - Na mindegy, nekiveselkedem magam! Köszi, hogy szóltál.
- Szívesen. - mosolygott.
- Azt hittem Bookman létedre sokkal jobb az emlékező képességed. - szólalt meg Link.
- Csak azt jegyzem meg amit akarok - vigyorogtam, majd elrohantam.
A fülcimpadörzsölés, és a kétszer combra csapás volt a jelünk Allennel. Ez azt jelentette, hogy "nyilvánosan nem akarok erről beszélni". Most is jól kihúzott a bajból. Ma van 23.-a, szóval sietnem kell. Még szerencse, hogy Link időben adta oda. Gyorsan a szobámba siettem. Ahogy benyitottam a bárka kapuja már ott magasodott. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és átléptem. A régi székhelyen kötöttem ki. Köszönöm Allen. Minden hálám a tiéd. Nyakamba szedtem a lábam, és rohantam amien gyorsan csak tudtam. Ahogy megérkeztem a fogadóba, lihegve a pultra terültem.
- Fiam, veled meg mi lett? - kérdezte a portás néni.
- Mrs. Swalt. Itt van? - lihegtem.
- Hmm. Megnézem. - nyitotta ki a mamutölő könyvét, és keresni kezdett - Igen. Itt van. A 19-es szobában.
- Köszönöm! - futottam el.
Felmentem a lépcsőn, és befordultam a folyosón. Will ott ült a 19-es szoba előtt. Tényleg ő az!
- Will! - rohantam oda.
- Lavi. - állt fel - Azt hittem későn küldtem a levelet.
A hangja remegett, a szemeit vörösre sírta.
- Mi a baj? - öleltem át - Történt valami?
- Lavi. - és sírni kezdett.
Fejét mélyen a vállamba fúrta, és kezeivel átölelve a nyakam, szorított magához.
- Szívem. - emeltem fel a fejét - Mi a baj?
- Amit most mondani fogok, nem lesz túl egyszerűen feldolgozható. - mondta.
- Semmi baj. Mond mi az.
De ekkor gyereksírás ütötte meg a fülem. A sírása a csontomig áthatolt. Will zavartan a padlót nézte.
- Úgy látszik megelőzött.
És ekkor értettem meg. Egy kisbaba van a szobában. Puszit nyomtam Will homlokára, majd benyitottam. Egy kis csöppség feküdt az ágyon. Odamentem, és félénken a karjaimba vettem. Ahogy magamhoz öleltem, abba is hagyta a sírást. Kis sötétkék szeme volt, és apró szőke haja. Annyira pici volt, annyira kis törékeny. Will az ajtóból figyelte mit csinálok. Ahogy a kicsit néztem, nekem is könnyek szöktek a szemembe.
- A-Az enyém? - kérdeztem félénken.
Will csak bólintott. Odamentem hozzá, és fél karommal magamhoz húztam, persze úgy, hogy a picit ne nyomjam össze.
- Annyira örülök. - bőgtem el magam én is.
Mikor elengedtem, a másik kezemmel is megfogtam a picit, hogy véletlenül se ejtsem le. Willel összedugtuk a fejünket, és úgy néztük az apró csöppséget.
- Annyira szép. - mondtam - Olyan jó, van egy közös fiúnk. - pusziltam meg újra Will homlokát.
- Azt hittem rosszabbul fogod fogadni. - törölte meg a szemét - Hiszen, most csak így a nyakadba szakadt a hír.
- Ne butáskodj! Mindennél jobban örülök neki. Mindig is akartam, hogy legyen saját gyerekem, de még ilyen fiatalon nem akartam senkit ezzel traktálni. Annyira sajnálom, hogy egyedül kellett túlesned ezen a kilenc hónapon. Ha tudtam volna, hogy babát vársz...
- Ne hibáztasd magad! Mert nem a te hibád!
- De igen. - ültem le az ágyra, de a picit, még mindig nem raktam le - Az én hibám az egész. Előző évben, mielőtt találkoztunk volna, küldetésen voltunk. Egy olyan Innocencért mentünk, ami egy kehelyben volt benne. Aki megfogta a kelyhet, annak gyereke született. Véletlenül... én is megfogtam...
- Lavi. - ült le mellém.
- A Rendnél kivizsgáltak, és nem találtak semmit. Azt hittem, hogy rám nem hatott az Innocence, mert nekem is van... de úgy látszik tévedtem...
Will átkarolta a karom, és a fejét a vállamra tette.
- De megérte, nem? Tudom, hogy most a kalamajka közepébe csöppent szegény, de ugyanúgy tudok neki örülni. - mosolygott.
- Megszabadítalak téged a Noéktól, és én meglépek a Rendtől. Élhetnénk úgy, mint egy nagy boldog család. - mondtam.
- Igen, az jó lenne.
- Mi lett a neve? - kérdeztem.
- David.
- És akkor velem mi lesz? - kérdeztem mosolyogva.
- Te csak maradj Lavi. - mondta, majd gyengéden megcsókolt.
Eddig csak is Bookman tudott a sok név változtatásomról. Will volt az, akinek először mondtam el, hogy hány személy is voltam már. Elmeséltem neki, hogy már 49-szer estem át ezen. Minden egyes háborúval új név jött. Nagyon meglepődött rajta. Nem firtatta tovább. Egyetlen egy kérdése volt csak: Melyik lenne a következő név, amit választanék? Azt válaszoltam, hogy a David. Az a név igazán tetszik.
- Szeretnék kérni tőled egy nagy szívességet. - mondta, miután már kezdtünk lenyugodni.
- Mi lenne az?
- Szeretném, ha elvinnéd Davidet Mercutionak a Takahashi klánba. - mondta ki végül.
- Micsoda? De hát miért?
- Tudom, hogy most téged nagyon lefoglal az Ördögűzői tevékenységed, nah meg Bookman is biztos hajt... főleg, hogy most háború van...
- Will. Te is kibírtad a Noék mellett lassan egy éve. Én is ki fogom. Szeretném, ha David mellettem maradna.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen.
- Nem akarom ezt is a nyakadba akasztani...
- Örömmel csinálom! - mosolyodtam el.
És így eltűnt minden kétkedés Willből.
- Mennem kéne. - mondta Will hirtelen.
- Tudom, már sokat traktáltunk ezzel a szöveggel, de nem engedhetlek vissza a Noékhoz.
- Tyki tudja, hogy hol vagyok. Ő mondta, hogy adjam valakinek oda a babát.
- Tudja hogy itt vagy?
- Mármint városilag tudja, hogy itt vagyok - mondta - Azt mondta nem avatkozik ebbe bele, de a babát adjam tovább, vagy megöli. Ha nem indulok el hamarosan, akkor tuti, hogy Akumákat küldet utánam.
- Allen mondta, hogyha letelt egy év, teljesen Noésítnak.
- Szóval mondta... - mosolygott keservesen - Igen. És nagy valószínűséggel bele is fogok halni. Ezért...
- Ne is mondj ilyeneket! - vágtam a szavába.
- Nincs mit ezen szépíteni Lavi. Én már egyszer meghaltam. Nekem már rég halottnak is kéne lennem. Még azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán babát tudtam szülni. Lejárt az én időm.
- Nem mondhatod ezt. - és szemeimbe újra könnyek ültek.
- Szeretlek. - mondta, majd újra meg újra megcsókolt.
- Én is téged.
Ennyit tudtam mondani. El kell engednem. Ha most nem megy, nem csak az én életem, de Willét és Davidét is veszélybe sodrom.
- Menj csak. - mondtam ki minden erőmet összeszedve.
- Köszönök mindent.
- Nem kell köszönnöd semmit. De... kérlek, próbálj meg valahogy meglógni, mielőtt Noévá akarnának tenni, jó?
- Megpróbálom.
- Ígérd meg!
- Megígérem. - mosolygott végre.
Óvatosan letettem az ágyra Davidet, majd átöleltem Willt. Nem bírom elengedni. Nem bírom. Így nem, hogy a saját halálára készül. Még utoljára megcsókoltam, majd nehezen, de elengedtem. Lekuporodtam a baba mellé, és néztem ahogy alszik. Annyira aranyos, minden kis mozdulata. Teljesen elvarázsol. Kinéztem az ablakon, már esteledett. Ha most elindulok, talán reggelre visszaérek a Rendhez. Nem akarom még egy kapunyitással bajba sodorni Allent. Jó melegen bebugyoláltam Davidet, és felkapva elindultam ki. Vonattal mentünk. Olyan kis aranyos volt. Nem sírt egyáltalán. Nagyokat pislogva kémlelte, hogy körülötte mi van. Egyszerűen meg lehetett volna zabálni. Sőt, miután kapott enni el is aludt. Mikor megérkeztem a Rendbe, azt gondoltam, egyáltalán nem érdemes rejtegetni, hogy van egy fiam, mert akkor sokkal hamarabb rá jönnek. Legeslegelsőnek Bookman talált meg. Csak ezt ne! Miért pont jó lecseszést kell kapnom elsőre? Miért nem lehet egy jó kis "de aranyos" dícsérgetés?
- Lavi? Te meg hol a francba... - és ekkor meglátta a babát - Uram atyám, te meg mit műveltél?
Megfogta a sálam, és lehúzott, hogy megnézze a picit.
- A tiéd?
- Miért? Kié lenne? - mondtam szemrehányóan.
Kivette a kezemből Davidet, és a karjára fektette. Szeme sokáig rajta volt. Kémlelte, majd szó nélkül elindult.
- Most hova viszed?
- Te már nagy vagy. Elboldogulsz egyedül. Most, hogy van egy fiad, akár ő is lehet Bookman örökös. - jelentette ki.
- Mi? - sápadtam el.
Őszintén, nem akarom, hogy a fiamból Bookman legyen.
- Ha 5 éves lesz, nekikezdhetnék a tanításának.
5 évig még kigondolom, hogy mit tehetnék ez ellen, de addig nem szeretném, ha Bookmanel csak veszekednénk ezen.
- Rendben, de most már visszakaphatnám őt?
- Majd! De vigyázz rá! Ez az egész nem holmi játszadozás.
- Tudom, tudom, most már hagyj! Öreg Panda!
- Ha nem lenne gyerek a kezemben, leütnélek a Pandázás miatt! gyerünk Komuihoz. Ott van most mindenki. Küldetést kapnak.
Panda elől ment Daviddel, én meg mint egy elvert kutya kullogtam a Panda után. Mikor benyitottunk minden szem ránk szegeződött. Bent volt Komui, Lenalee, Allen, és Link.
- Na mi van Lavi, valamelyik szeretőd lebabázott? - nevetett Komui.
De mikor meglátta a dühtől elsápadt arcom, inkább befogta.
- De éédes! - guggolt le Lenalee az öreg elé - Mi a neve?
- David. - válaszoltam.
- És a tiéd a gyerek? - meredt rám Link.
- Talán valami probléma ezzel?
- Nem, semmi. - azzal hátrahagyva mindenkit kiment.
Mindenki a baba köré gyűlt, és dicsérték ahogy tudták. Senkitől - utólag még négyszemközt se - hallottam olyat, hogy rossz döntés volt ide hozni, vagy egyáltalán gyereket vállalni. De érzem, hogy Linkel még sok gondom lesz.

Egy hét telt el. Egy hete van nálam David. Őszintén sokkal nehezebbnek gondoltam az apaságot, de nagyon jól viselem. David nagyon tündéri kis baba. Esténként amikor fel szokott többször kelni, nah az nem tetszik. Kopogtattak.
- Gyere! - kiabáltam ki.
Morcmarci Link lépett be.
- Minek köszönhetem a látogatást?
- Vért szeretnék venni a gyerektől. - jelentette ki, majd vette is elő a fecskendőt.
- Hé! Hé! Ne siess ennyire! Most aludt el! - szóltam rá - Nem ébresztheted fel holmi vérvétel miatt.
- Ez Leverrier parancsa.
Nagyot sóhajtottam, majd kikaptam a kezéből a fecskendőt.
- Akkor majd én megcsinálom.
Nagyon nem szerettem volna bántani. De muszáj volt. Levettem a fecskendő kupakját, majd a kis David kezébe szúrtam, hogy vért vegyek. Összerezzenve kelt fel, és mikor rájött, hogy neki ez fáj, keserves sírásba kezdett.
- Nesze. - löktem a kezébe a vérrel teli fecskendőt - Remélem elégedett.
- Köszönöm az együttműködését. - azzal kiment.
Én felvettem Davidet az ágyról, és próbáltam megnyugtatni. Adtam neki teát, hátha attól lenyugszik. Szipogva fogta az üveget, és itta a teát. Hirtelen nyílt az ajtó. Kanda volt az.
- Úgy látszik ma nagy a forgalom.
Egy szót sem szólt. Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült szemközt velem a székre.
- Mit keresett itt Link? - kérdezte.
- Vért vett a kicsitől. - mondtam elsavanyodott képpel - Ezek olyanok mint a vámpírok. Kiszívják az ember erejét.
- A lényegre térek, és nem kertelek. - jelentette ki Kanda.
- Hát jó.
- A gyerek... Willé igaz?
Azt vártam, hogy jól lecsesz, hogy megcsaltam Willt, és egy másik lánnyal születtem magamnak egy gyereket... vagy valami ilyesmit... de hogy így megmondja, hogy Willé.
- H-Honnan tudod?
- Mikor előző évben találkoztunk Willel, látszott már rajta, hogy terhes. - mondta zavartan.
- Miii? - hőköltem hátra - Látszott rajta? Ezt hogy? Én nem is láttam! Miért nem mondtad hamarabb?
- Nem voltam benne biztos. - mondta - Már látszott a hasán, hogy gömbölyödik. És amikor a kabáttal próbálta takarni, akkor jutott ez az ötlet eszembe, de nem gondoltam, hogy tényleg...
- Én miért nem láttam? Miért nem? - ostoroztam magam.
- Szóval akkor... - állt fel, és a kardjára tette a kezét - Te tetted ezt vele!
- N-Nyugalom Kanda! Ne felejtsd el Davidet.
- Ha nem lenne az unokaöcsém a kezedben, már nem élnél! - jelentette ki.
- Még nem volt rá példa, hogy valakit, ilyen hamar rokonodnak szólítsd. - vigyorogtam.
- Te kis...
De ekkor fogtam, és a kezébe adtam Davidet. Lefagyott.
- A nagy Kanda Yu. Az akumák réme, nem ért a gyerekekhez. - nevettem.
- Fogd be.
Halvány kis mosollyal nézett végig unokaöccsén. Bár próbálta elrejteni azt a mosolyt, nem sikerült neki. Mutató ujját végighúzta a kis arcán, majd sóhajtott egyet, és visszaadta a kezembe.
- Vigyázz rá. - mondta - Ha baja esik, kivesézlek! - morgott.
- É-Értettem.
Ekkor kivágódott - újfent - az ajtóm. Allen esett be lihegve.
- G-Gyertek gyorsan. Crowley, Miranda, Marie, és Timothy idehozta Willt! Itt van! Itt van a Rendben!