1. fejezet
(oneshot)

Figyelem! Spoiler-t tartalmaz az utolsó részre nézve!

Code Geass
- Ígéret -

-Sosem gondoltam volna hogy valaha még imádkozni fogok, de most ezt teszem. Kérlek uram, segíts neki… segíts Lelouch-nak! Nem gondoltam volna, hogy érdekel még ha elvesztek valakit, de ő…
A mindig erős nő, aki sok-sok évet megélt már, és úgy hitte nincsenek érzései, könnyeket ejtett egy férfiért.
-Lelouch… Azért mert használtad az embereken a Geass-t… Csak ezért most… meg fogsz halni?
Csak páran tudták, mire készül Lelouch, a kitaszított hercege Britanniának. Csak páran voltak beavatva. Csak páran ismerték, milyen is ő valójában. Hogy nem zsarnok, hanem az, az ember, aki a saját élete kiontásával akarja elérni azt, hogy ne legyen több gyűlölet. Hogy az emberek végre leüljenek megtárgyalni a problémáikat.
Áthasította mellkasát a kard. Hideg pengeként hatolt a csontjai közé. A legjobb barátjának, Suzaku-nak, a saját kezével kellett megsebeznie őt.
Nunnaly kétségbeesett sikolya, és a nép ujjongása, ahogy Zero-t ünnepelték… Mind elhallatszott a templomig, ahol a zöldhajú boszorkány imádkozott.
Már tudta, hogy nincs többé semmi, ami itt tartsa.
-Hát így ért véget? –állt fel az oltár lépcsőjéről. Egy csomag volt mellette. Felemelte, és lassú léptekkel kisétált a templomból. Nincs hová sietnie, hiszen nem várja senki, és az idő sem szalad el fölüle.

Két hónappal később:
Messze a várostól, a vidék eldugott földjein, apró szekér haladt az úton, megtömve szénával. Tetején egy világoszöld hajú lány utazott. Végig feküdt a puha szénán, és érzéstelen szemekkel az eget figyelte. C.C. mindig is ilyen volt. Maga sem tudta, hová visz a kocsi, csak feküdt mintha mi sem történt volna. Mintha nem vesztett volna el senki fontosat. Mintha sosem lett volna köze Lelouch vi Britannia herceghez. Sokáig hallgatott, az égen elúszó felhőket figyelve. Mellette csöndben ringott a papírból hajtogatott madár.
-Unalmas mióta az, az idióta feláldozta magát. –jegyezte meg magának.
Lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
-Mindig meg tud lepni. –suttogta békésen.
Sírt.
Sosem láttam még senkit mosolyogva sírni. Mosolygott a szép emlékek miatt, és sírt azért, mert így végződött.
-Túl különleges volt az, az idióta. –sóhajtott.
A Geass, a királyok ereje, magányossá teszi az embert. De ez Lelouch esetében nem teljesen volt igaz.
-Most hogy nincs… –folytatta C. C. –most jövök rá, hogy talán rajta kívül senki nem fogja már megismerni a valódi nevem. Rajta kívül… nem fogok már senkit sem… így…
Reccsenés szakította félbe C. C. gondolatmenetét.
Kitört a szekér kereke.
-Várható volt. –nézett az idős lovaskocsira a lány érzéstelen arccal, majd fogta a csomagját és a hajtogatott madarat, és lecsúszott a szénáról, hogy gyalog induljon tovább.
Kallen és a többiek mind ott maradtak, hogy segítenek Suzaku-nak Zero-ként boldogulni. Úgy lett minden, ahogy Lelouch eltervezte.
-Tipikus –mosolygott a lány.

Sokáig sétált a poros földes úton. Emlékezett, hogy a közelben áll egy egyszerű parasztház. Egy ház, a füves domb tetején, közel ám mégis külön a környéken lévő apró falutól. Itt gondolta meghúzza magát estére. A faluba nem akart menni. Nem akart emberek közt lenni.
C.C. letért az útról és elindult a dombon, fel a házikó irányába.
Ahogy közeledett felfelé, egyszercsak megtorpant.
Valaki állt a réten, a ház előtt. Egy féfi várta őt. Fehér ing volt rajta, és sötét nadrág.
-Hm? –állt meg meglepedten C.C. nagyra nyílt szemekkel. -Dehát ez... hogyan? - csak ennyit tudott kipréselni magából a lány.

A fiú magabiztos mosollyal az arcán állt a réten, ingjébe és sötét hajába bele-belekapott a szél. Szemei természetellenesen fénylettek. Mellkasán látszott még a kötés, ami egy két hónapja szerzett mély sebet rejtett. Suzaku ezek szerint pontosan célzott, elkerülve a szívet.

-Már vártalak, Sora. –mosolygott a fiú.
C.C. kiejtette kezéből a csomagját. Mosolygott, miközben potyogtak a könnyei. Ám ez a mosoly most a megkönnyebbülésnek szólt.
-Értem már. –suttogta alig hallhatóan. –Idióta, miért nem avattál be?
A férfi nem felelt. Békés, magabiztos tekintettel elindult a lány felé. C.C. akaratlanul is reszketni kezdett. Hihetetlen boldogság és megkönnyebbülés öntötte el az egész testét.
A férfi megállt előtte, és mélyen a szemébe nézett.
-Hiszen, megígértem hogy boldoggá teszlek. Emlékszel, boszikám? -Ölelte magához szorosan a lányt.
C.C. lehunyta szemeit, és átkarolta a férfit.
-Szólíts még… szólíts még a nevemen. –kérte. –Szólíts még a nevemen, Lelouch. –bújt a férfihoz.