~.EGYpercesek.~

Gino Weinberg(Code Geass) - Gyerekszerelem

Egy nyúzott fényképet vettem elő a zsebemből. Bár a fénykép már elég csúnya volt, ő mégis gyönyörűen mosolygott rajta. Akárhányszor rossz kedvem van, mindig elmerülök ebben a kis képben, és ettől szinte új erőre kapok.
- Ki az? - jelent meg hirtelen Suzaku a hátam mögött.
- Az unokatestvérem. - mondtam mosolyogva, majd eltettem a kis képet.
- Nem is tudtam, hogy van unokatestvéred. - ült le mellém a lépcsőre - Ő most hol van?
- Akarod, hogy meséljek róla?
- Persze. - bólintott hevesen.
- Hát jó. Emlékszel arra az időszakra amikor Ashford Akadémiára iratkoztam be?
- Sokat meséltél arról az Akadémiáról. - mosolygott - Kár hogy akkor én nem voltam ott.
- Az unokatesóm úgy hívják Bec. Gyerekként nagyon sokat voltunk együtt, és szinte elválaszthatatlanok voltunk. Meg is ígértem neki, hogy ha felnövök, akkor elveszem feleségül. - nevettem.
- Gyerekszerelem. - jelentette ki Suzaku.
- Igen, olyasmi. Mivel arisztokrata család vagyunk, az Uralkodó szerette volna ha Bec összeházasodik az egyik fiával. Így akarta biztosítani az arisztokraták bizalmát. Mikor ezt Bec szülei megtudták, elmenekültek Amerikába. Azt hittem soha többé nem látom. De aztán csak úgy hirtelen megjelent évekkel később...
"...Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó az Akadémiai élet. Az órák nagy része igaz unalmas, de az órákon kívül Milly, a diáktanács elnöke, nagyon sok jó bulikat, programokat szervez.
- Ma új diákot köszönthetünk. - szólt a tanár.
- Remélem csaj lesz! - suttogták a fiúk.
- Ugyan! Fiú lesz! - támadták le a lányok a fiúkat.
- Csend legyen! - szólt rájuk a tanár.
- Elnézést a késésért. - nyitott be az új LÁNY.
A fiúk fején örömteli vigyor futott végig, a lányok meg hangot adva csalódottságuknak duzzogtak. Hosszú fekete haja volt, és világító zöld macskaszeme. Aranyos lánynak tűnt.
- A hölgy itt Bec Weinberg.
- Örvendek. - mosolygott.
És ekkor ugrott be, hogy honnan ismerős a lány. Hiszen ő az unokatesóm, akit már kiskölyök korom óta nem láttam.
- Bec? - álltam fel.
Egy ideig még értetlenül nézett rám, majd mosolyra húzta a száját.
- Csak nem... Gino?
- De! - mondtam vidáman.
Szó nélkül átjött a padok között, és a nyakamba ugrott.
- Most belegondolva... Te is Weinberg vagy! - mondta a tanár - Csak nem testvérek vagytok?
- Unokatestvérek. - helyesbítettem.
- Rendben akkor. - sóhajtott tanárnőnk - Akkor a könnyes viszontlátás örömére foglaljatok helyet. Bec ott Rivalz mellett van még egy hely.
- Rendben. - szólt vidáman, majd felkapva cókmókját leült a helyére.
Ennyire még sosem vártam, hogy vége legyen az órának. Ahogy vége lett a fiúk már is bekörnyékezték, hogy közelebbről megismerjék az új lányt.
- Elrabolhatom egy kicsit a hölgyet? - furakodtam át magam rajtuk.
Bec belém kapaszkodott, majd szemeivel segítségért kiáltott nekem. Ahogy nagy nehezen leráztam a fiúkat, kettesben nyugodtan tudtam beszélni vele az udvaron.
- Rámenős egy osztálytársaid vannak.
- És most milyen irigyek lesznek. - nevettem.
- Remélem az udvarlói ajánlatokat nem nálad teszik meg, csak mert az unokatestvérem vagy!
- Miiii? - hőköltem hátra.
Bec csak nevetett a reakciómon. Jó volt újra látni. Annyira örültem, hogy itt van.
- Mi történt? Hogy hogy annyi év után ide jöttél? Britannia egyik fő csata helyszínére? - kérdeztem.
- Eddig békében éltünk Amerikában. Igaz sokat költöztünk, hogy menekülni tudjunk a Britek elől, de pár hónapja ránk találtak. A szüleimet megölték, engem meg repülőre ültettek, hogy üdvözöljem rég nem látott vőlegényem!
- M-Micsoda? - sápadtam el - Én azt hittem... Ez nem lehet...
- De bizony. - mondta lehangoltan - Bár évekkel ezelőtt esett szó az esküvőnkről, és el is szöktünk, az Uralkodó, Charles, ragaszkodik a házassághoz.
- És ki a vőlegény?
- Schneizel el Britannia.
- Te ilyen nagy fejeshez mész hozzá? - súgtam - De hisz a családunk már Britanniát szolgálja! Minek akkor a házasság?
- Igen, rólad is hallottam ám, Harmadik Lovag lettél. Büszke vagyok rád. Ha már te is harcolsz, nem engedhetem meg magamnak, hogy lazsáljak! - ütött a vállamba."
- Hallottam róla, hogy Schneizelnek felesége lesz, - szakított félbe Suzaku - de semmi többet nem mondtak el. Titokban tartották az egészet. Szóval az unokatestvéred volt?
- Igen sajnos.
- Mi lett a lánnyal? - kérdezte.
- Nem lövöm le előre a poént. Inkább folytatom tovább. Mivel Schneizelt eléggé lefoglalta Zero, így nem tudták megvitatni, hogy mikor legyen az esküvő. Persze erről senki más nem tudott csak én. Egész végig Becel voltam, csak úgy mint rég...
"- Váó! Sosem láttam még a tengert. - ujjondozott Bec, és nézte lábait nyaldosó hullámokat.
- Igen. - átöleltem hátulról, és fejem a vállára tettem - Pont ezért hoztalak el ide.
- Gyönyörű ilyenkor naplementében. - sóhajtotta - Köszönöm Gino.
- Ugyan.
- Emlékszel még mennyit voltunk együtt kiskorunkban?
- Igen.
- Amikor egyszer eltörted az egyik üvegből készült egyszarvúmat. Sírtam, toporzékoltam, és megfenyegettelek, hogy elmondalak!
- Én meg erre elvittelek, és vettem neked fagyit.
- Minden haragom elszállt akkor, de ahogy hazaértünk, első dolgom az volt, hogy beáruljalak! - nevette.
- Az összes zsebpénzem arra ment, hogy kiengeszteljelek, erre beárulsz. - locsoltam le.
- Héé! - nevetett, majd visszalocsolt.
Csurom vizesek voltunk, lógott rajtunk a ruha. Aztán Bec rohanni kezdett felém, és a hátamra ugrott. Eldőltem a homokos talajon, Bec meg a hátamon ujjongott.
- Győztem! Feladod?
- Igen! Igen! Feladom! Kíméld meg az életem! - nevettem.
Bec leszállt a hátamról, majd mellém feküdt.
- Mikor romlott el minden? - szomorodott el - Azt hittem, hogy veled maradatok örökre. Hogy összeházasodunk, lesz sok gyerekünk, és boldogan élünk amíg meg nem halunk.
- Akkoriban még minden könnyűnek tűnt. Nem mutatta meg a világ a kegyetlen arcát.
- Gino...
- Igen?
- Schneizel döntött. Egy hónap múlva lesz az esküvő.
Annyira rossz volt, hogy ezt mondja. Végre újra láthatom, erre férjhez megy.
- Azt mondta, hogy mivel a család tagja leszek, lovagot kell választanom... Én rád gondoltam. Leszel a lovagom?
Egy hónap múlva a nagy Britanniai család tagja lesz. Egy hónap múlva lennék én a lovagja, aki mindentől megvédi. Egy percig sem gondolkoztam a válaszon.
- Hát persze."
Suzaku döbbent arckifejezése zökkentett ki gondolatmenetemből.
- Most mi van? - mordultam rá.
- Ezért nem tetszik neked ez a lovagosdi, nem?
- Hát igen. - sóhajtottam.
- Sosem láttam még ennyire összetartó unokatestvéreket.
- Elválaszthatatlanok voltunk.
"- Bec. - fordultam felé aggódva - Már csak egy hét van hátra.
- Nem kell aggódnod. - ült le a kanapéra - Ezentúl minden jobb lesz. Hisz te a lovagom leszel, és hogy megvédj, mellettem kell maradnod! Schneizel meg biztos nem fogja az odaadó férj szerepét játszani! - nevetett.
Mindig is csodáltam az akaraterejét, és  a bátorságát. Leültem vele szemben a kanapéra, és gondterhelt arccal figyeltem.
- Gii~ino! - ütött a vállamba - Csak azért mert megházasodok, nem kell ilyen fejet vágnod! Hiszen attól még együtt lehetünk.
- Jó, de ez akkor is más. - sóhajtottam - Én szeretlek!
- Én is szeretlek, mi ezzel a baj?
- Én nem úgy szeretlek...
- Hát akkor hogy? - nézett rám értetlenkedve.
Bár akkor is, és talán utólag is hülyeségnek tűnik ez az egész... de odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Meglepte a dolog, de visszacsókolt, közben szorosan átölelt, és magához húzott. Ha azt mondja, hogy 'állj' én tiszteletben tartom, és leszállok róla, de akkor sem szólt, mikor végigfektettem a kanapén, és akkor sem amikor már a ruháink is fogyatkoztak.
- Gino...
- Igen?
Érzem, hogy most fog leállítani. De hát nem kényszeríthetem rá.
- Legyél gyengéd. - mondta zavartan - Jó?
- Ne aggódj, az leszek. - csókoltam meg.
Annyira törékeny volt, annyira ártatlan... Én még is azt akartam, hogy csak az enyém legyen. Undorító vagyok, de csakis rá vágytam. Tudtam, hogy Britannia második emberének a menyasszonya... Tudtam, hogy ha ez kiderül, akkor a fejemet is vehetik... de egyszerűen nem bírtam parancsolni magamnak..."
- V-Vá-Vá-Várj! - kiáltott túl megdöbbenve Suzaku - Te szerelmes voltál a saját unokatestvéredbe?
- Igen. - mondtam tök természetesen.
- És még... még meg is...?
- Nem is egyszer.
- Öhm... dehát... khm... - jött zavarba.
- Senki sem lehet tökéletes. - vigyorogtam.
- Gondolom nem tudódott ki ez ami köztetek történt, mert akkor már nem élnél. - állapította meg Suzaku - De hogy nem volt esküvő, abban biztos vagyok. Mi történt?
- Pár nappal az esküvő előtt Schneizel bejelentette, hogy feleségül veszi Becet. - vettem fel újra a történet fonalát - Az egész világ tudta, hogy esküvő lesz... köztük Zero is.
- Zero megölte? - sápadt el Suzaku.
- Nem. - ráztam a fejem - De hadd mondjam tovább. Épp Akadémiából vittük át Becet Schneizelhez...
"- Bec. - léptem be a szobába - Bec! Jöhetek?
- Maga! - támadott le egy nő legyezőjével hessegetve engem - Nem léphet be a kisasszony szobájába.
- De hisz a lovagja vagyok! - jelentettem ki.
- Majd csak lesz, fiatalember! Az esküvő után! Addig is hess-hess-hess! - lökött ki.
- Gréta. - jelent meg Bec - Hagyd csak. Még úgy is akartam beszélni a jövendőbeli lovagommal az esküvő előtt.
A nő meghajolt, majd a többi lányt - akik felkészítették Becet - is kihessegette, hogy kettesben legyünk. Egyszerűen gyönyörű volt. Hosszú fehér esküvői ruha. A kulcscsontjai kinn voltak, amit még hosszú fekete haja sem takart, mert fel volt tűzve. Meseszép. Ámbár zöld macskaszemeiben mégis szomorúság bújt meg. Mikor odalépett elém, tisztelettudóan meghajoltam előtte.
- Gino! - guggolt le elém - Attól, hogy Britannia második emberének felesége leszek, még mi rokonok maradunk.
- Hát ez az. - egyenesedtem fel - Rokonok.
Bec felállt, majd teljesen váratlanul megcsókolt. Átkaroltam. Még az sem érdekelt, hogy esetleg a boszorkány benyithat. Csak közel akartam tudni magamhoz. Meg akartam védeni. Mikor ajkaink elváltak, akkor sem engedett el. Szorosan magához ölelt.
- Zavar téged, hogy unokatestvérek vagyunk? - kérdezte.
- Az elején még nem zavart. De így belegondolva talán mégiscsak rossz ez így. Számít az, hogy rokonok vagyunk.
- Mit számít? - engedett el - Szeretlek!
- Én is szeretlek! - öleltem át újra - Nagyon szeretlek!
Ekkor megremegett a talaj. Megérkezett a Fekete Lovagok Rendje. Meg kellett védenem Becet, így Knightmarera pattantam, és harcoltam. Amikor én már beszálltam, az osztag háromnegyede odavolt. Persze nem kellett félteni a kis fémhulladék Knightmareükkel még megkarcolni sem tudtak. Aztán megjelent Zero, mellette Guren az ördögi pilótájával. Az osztagunk megmaradt felét is kiiktatta Zero, így én vettem fel a harcot ellene. Egyenlő félként küzdöttünk meg, míg a szemét Gurent vezető pilóta Bec felé ment. Zero nem engedte, hogy közbeavatkozzak. A Kallen névre hallgató pilóta feltépte a kocsinak a tetejét, majd kimászott a Knightmareből, és fegyvert tartott Becre. Őrjöngve próbáltam eljutni hozzá. Addig persze Zero azt ecsetelte, hogy nem akarja megölni, csak magukkal akarják vinni. Nah persze, hogy aztán kényükre kedvükre azt csináljanak vele, amit akarnak. Hirtelen aztán Kallen golyót kapott a fejébe, és a földre zuhant, amit már drága Zero nem bírt tétlenül nézni. Bec kezében fegyver... ő lőtte le... Mikor Bec látta, hogy Zero felé közeledik egy Knightmarel, sietve beszállt Gurenbe, és felvette vele a harcot.
- Bec! - vettem fel vele a kapcsolatot - Menekülj!
- Nélküled nem megyek sehová idióta!
Féltettem. Nagyon is féltettem. Tudom gyávaság elmenekülni, de nem érdekel! Elkaptam a Knightmaret amiben volt, és elrepültem vele. Zero csak tétlenül állt, nem követett.
- Gino... - nyögte - Állj meg...
Mikor nyugodtabb helyre értünk, megálltam, és kimásztam a Knightmaremből, és Becet is kiszedtem Gurenből. Szegény olyan elesetten csimpaszkodott a nyakamba. Erőtlen volt és sápadt. Fehér ruháját vörösre festette a vér. De nem Kallené, hanem a sajátja! Végigfektettem a betonon, és megvizsgáltam a sebet. Kallen nem messze a szívétől találta el. És ahogy harcolnia kellett, a véráramlása is felgyorsult, így a sebből is gyorsabban pumpálta a vért.
- A lány... sikerült eltalálnia... mielőtt lelőttem...
- Most ne beszélj! - szóltam rá - El kell állítani a vérzést!
Levettem a kabátom, majd a sebre nyomtam. Aztán hívtam a mentő osztagot.
- Gino... - mosolyodott el.
- Itt vagyok Bec! Itt vagyok! Nem sokára ideér a mentő osztag!
Kinyújtotta mindkét kezét, majd magához húzott, és átölelt. Éreztem, ahogy reszket.
- Nem akarok meghalni. - sírta.
- Nem fogsz! De ne beszélj most!
- Szeretlek Gino!
Éreztem, hogy gyenge légzése leáll, és a szíve is felmondja a szolgálatot. Ölelő karjai erőtlenül hullottak le a földre..."
- M-Meghalt? - csodálkozott Suzaku.
- Igen. Próbáltam újraéleszteni, de túl sok vért vesztett. Végül a mentő osztag ráncigált el mellőle. Meg kellett volna védenem. Mint a lovagja... Mint az unokatestvére... Mint a szerelme... De nem voltam rá képes.
- Minden tőled telhetőt megtettél.
- Azért nem mindent. - sóhajtottam - Kallen igaz akkor meghalt, de Zero még mindig él.
- Bosszú?
- Áh, dehogy. - vigyorogtam.
- Miért érzek gúnyt a hangodban?!
- Tudod, azt hittem, hogy Bec először azért engedett közel magához, mert megszánt, hogy milyen hülye vagyok! - sóhajtottam - De nem. És akkor abban a pillanatban megfogadtam, hogy ő lesz, akiért harcolni fogok! Igaz nem Zero ölte meg, de miatta halt meg.
Erre nem szólt semmit. Most mit mondjon erre?!
- Suzaku, te vagy most a legjobb barátom. Örülök, hogy elmondhattam végre valakinek.
- Hálás vagyok, amiért rám gondoltál!
- Fiúk! - állt meg mögöttünk Anya - Gyertek dolgunk van!
- Most nem menekülhet Zero! - állt fel lelkesen Suzaku ökölbe szorítva a kezét.
- Nocsak, nocsak, bosszú?
- Áh dehogy. - mondta gúnyosan vigyorogva.
Anya elindult előre, Suzaku utánament, én meg egy utolsó pillantást vetve a képre, eltettem, és összeszedtem magam.
- Várjatok már meg! - rohantam utánuk.