~.EGYpercesek.~
Larten Crepsley - A nevem eredete

Még soha nem töltötte meg ekkora nyüzsgés a Vámpírok Hegyét. Mindenki Darrent ünnepelte, hiszen nemrég lett herceg. Mindenhol rikácsoló, ünneplő vámpírok szédelegtek, táncoltak, nevetgéltek. Seba mosolyogva nézte a többieket, közben ő is egy korsó sört iszogatott.
- Larten? - mosolyodott el az öreg, és a másik kezében lévő sört az enyémbe nyomta.
- Seba, tudod, hogy nem szeretek inni! - vonakodtam.
- Darren Vámpír Herceg lett! A te inasod! Ez ünneplésre méltó, főleg, h elintéztük egy időre azokat a szutyok vérszipolyokat! Néha nekünk is kijár egy kis pihenés! - veregetett hátba.
A nagy terem nyüzsgése hirtelen elcsendesedett. Annyira, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani, és az egyetlen zaj, ami keletkezett ebben a pár percben az egy leeső pohár szilánkokra törésének a hangja. Felálltam, és kinyújtóztattam magamat, hogy lássam, mi történik. A tömeg kettévált, és öt vámpír haladt el köztük. Külsejükről hamar fel lehetett ismerni őket, így hát én is pillanatok alatt ledermedtem.
- Mr. Crepsley mi történt itt? - kászálódott ki Darren a tömegből aggódóan, amikor végignézett lefagyott vámpírtársain.
- Css. - intettem őt csendre.
- De még is kik ezek? - szólalt meg suttogva, és követelte, hogy válaszoljak.
Sóhajtottam egyet, majd egész halkan belekezdtem.
- Sem a vámpírok, sem a vérszipolyok oldalán nem állnak. Azt tartják róluk, hogy tőlük származnak a vámpírok. Hogy az ereikben egyetlen egy emberi DNS sincs, csak is tiszta vámpír vér. Ők soha nem is voltak emberek. Vámpírnak születtek.
- De nem úgy volt, hogy egy vámpírnak nem születhet gyereke? - kérdezte.
- Igen! - suttogtam - De ők tisztavérűek Darren! Szóval… nem olyan kevertek, mint például mi… akik valaha emberek voltunk…
Elgondolkodott, majd leesett neki. Nem is kérdezett többet, a jövevényeket nézte.
- Mindenesetre. - szólaltam meg - Óvakodj tőlük. A vérük szaga még a legnormálisabb vámpírt is a tébolyba tudja kergetni.
- Tényleg? - nézett rám ijedten.
- Igen. Hisz tudod, mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. És hát... ők kényesek a vérükre.
Darren fogta magát, és elindult a vámpírtömegen keresztül, hogy az újonnan jött vámpírok útját állja.
- Darren! - suttogtam, de próbáltam úgy rászólni, hogy az szigorúan hasson.
Darren viszont nem foglalkozott velem. Átfúrta magát a tömegen, és útjukat állta a fura szerzeményeknek. Mindannyian megálltak, és el is mosolyodtak úton állójukon, hiszen ilyenre nem minden nap van példa. Én a fejemet fogva, arcomat kaparva figyeltem a jelenetet. Ez a kölyök a végén még bajt hoz rám.
Darren egyáltalán nem félt, mert nem tudta, hogy milyen nagy hatalmuk van nekik. Mindenki hirtelen ledermedt, pedig csak két lány, és három fiú vonult át. Kinézetre nem néztek ki 17-nél többnek, pedig már jóval elhaladták a 100 évet, lassan a 200-at is. Mindegyik újonnan jöttnek sötét, lilásan csillogó haja volt - persze az egyiket leszámítva, aki kopasz volt - és olyan fehér bőrük, hogy Hófehérke még álmodni sem merne ilyenről. Mind az ötűkön vérvörös köpeny lógott, és alattuk fekete-fehér öltözet. Bármelyik ember rájuk nézett volna, az első, amit mondana, hogy "ezek vámpírok". Darrent elbűvölte a jelenlévők.
- A neved? - lépett előrébb a rövid hajú lány, és a vérvörös szemeivel a fiúra pillantott.
- Darren Shan! - nyögte ki.
- Nocsak! - kiáltott fel a kopasz fiú - Az új vámpírherceg.
- Épp ezért jöttünk. - szólalt meg a Darren előtt álló lány - Kíváncsiak voltunk ki vette át Kurda helyét!
Szemeiben düh forrongott, láthatóan nem tetszett neki.
- Milyen udvariatlanok vagyunk! - szólalt meg a másik fiú.
Neki még a lányoknál is hosszabb haja volt. A lábait verték tincsei.
- Még be sem mutatkoztunk. - megfogta a lány vállait, mire az ő tekintetéből eltűnt a düh, és megnyugodott - A kis morci itt Vanessa. A másik hölgy pedig Vivien. Jómagam Morgan lennék. Ők pedig Vince - mutatott a kopaszra, majd a másik fiúra, aki összefogva horda haját, de közel sem volt olyan hosszú, mint a harmadik fiúé - és Zeka.
- Most pedig! - szólalt meg Vivien, és felállt az asztalra.
Hosszú fürtös hajától, karcsú testétől, igéző vörös szemeitől szinte kirázott a hideg. Ismertem őt régebben. Semmit nem változott, talán csak szebb lett. Én viszont... megöregedtem. Nem is hiszem, hogy felismerne így.
- Merre találom Larten Crepsleyt? - kiáltotta Vivien - Azt suttogják végre visszatolta a képét a Vámpírok Hegyére.
Összerezzentem, ahogy kiejtette a nevem. Jó lenne azért elbeszélgetni vele, esetleg újra megérinteni, de igazság szerint nem volt túl jó az elválásunk, és most félek tőle. Összeszedtem magam, és kifelé indultam a teremből, lassan, óvatosan.
- Ott szalad! - hallottam Vivien hangját, aki pár másodperc alatt leugrott az asztalról, és felém futott.
Kikerülte a vámpírokat, aki nem tudott hamarabb arrébb állni, azt egy szökkenéssel átugrotta. Mozdulni sem volt időm, ő már előttem állt, és mosolyogva nézett a szemembe.
- Hogy képzelted, hogy csak így eltűnsz az életemből? - kérdezte dühösen, mégis gyermeki ártatlansággal az arcán.
- Ezt nem itt kéne. - súgtam frusztráltan, és közben a minket néző vámpírokat figyeltem.
- Morgan! - fordult meg, és társai felé nézett - Elintézitek nélkülem?
- Persze. - válaszolt a fiú - De jó lenne, ha megtisztelnéd személyeddel Parist. Ne késlekedj!
- Rendben! - intett a lány, majd Seba felé fordult - Örülök, hogy látlak Seba!
- Úgy szintén, hercegnő! - hajolt meg.
Seba nagyon tisztelettudó volt a tisztavérűekkel. És épp ezért szerették őt viszont.
- A termünk...?
- Még mindig fenntartva csak nektek.
- Köszönjük! - szólt Vivien, majd elismerően megfogta Seba kezét.
Mikor elengedte, tekintete visszavándorolt rám.
- Gyere utánam.
Elindult ki a teremből, én meg csak álltam... hirtelen nem tudtam mit tegyek. Újra látni őt, azért több mint egy kis semmiség. De jobb, ha most hallgatok rá. Így hát megindultam utána. Ahogy előttem lépkedett, visszagondoltam arra az időszakra, amikor megismertem. Egy hatalmas nagy kastélyban rendeztek állarcos bált. Aki számított, az mind ott volt. Unaloműzés kedvéért, én is elmentem. Csak álltam ott az ablaknál, hol a táncoló párokat, hol pedig a kinti éjszakát kémleltem. Még csak pár éve voltam akkor vámpír, és így visszagondolva még nagyon kamasz.
"Nocsak, egy vámpír" - állt meg előttem Vivien.
Nem értettem akkor honnan tudta, hogy az vagyok, hiszen kezemen kesztyű volt, a hegek takarva voltak ujjaimon. De mostanra már világossá vált.
"Hallottál már a Nemesekről?" - kérdezte egész közel hajolva hozzá.
A Nemesek a tiszta vérű vámpírok. Fiatal kamaszként még semmit sem tudtam erről, így hát kíváncsi voltam minden részletre.
- Hallottam csatlakoztál egy Cirkuszhoz! - zökkentett ki gondolatmenetemből.
- I-Igen.
Hirtelen megállt előttem, én meg majdnem neki is mentem. De még hamar kapcsoltam, és megálltam. Fejét hátrafordította, és rám nézett megint igéző szemeivel.
- Nem hittem volna, hogy épp egy Cirkuszhoz csatlakozol. Tudod, miután azon az estén elmentél... próbáltalak megkeresni. Eljöttem a Vámpírok Hegyére, de itt azt mondták, hogy Seba tanít téged. De mikor már megtaláltam Sebát, te már a magad útját jártad. Vanessa mondta, hogy egy Cirkuszhoz csatlakoztál. El is mentem oda, beszéltem Mr. Tallal, de ő azt mondta, hogy már rég elmentél a Vámpírok Hegyére. Ördögi egy körforgás. - mosolyodott el.
- Nem értem, miért kerestél... - szólaltam meg.
- Nem értem, miért menekültél! - vág vissza.
- Tudod te is jól, hogy nem folytathattuk volna. Hiszen neked egy másik Nemest kell választanod férjedül. Hogy fennmaradjon a tisztavérű klán.
- Szarok én a tisztavérűekre Larten! - rivall rám - Én mindig is veled akartam lenni!
Elkerekedett szemmel néztem rá. Ő pedig odajött, és megigazította ingem gallérját.
- Az, hogy a Larten nevet viseled, nekem már elég bizonyíték, hogy éreztél valamit irántam... - nézett fel rám, de én még mindig nem bírtam szólni - Mindegy. Rég történt. Jó hogy újra látlak. - szólt azzal elengedett, és tovább ment.
Megtehettem volna, hogy nem megyek utána, hogy elmenekülök innen amilyen gyorsan csak tudok, de még is utána mentem. Magam sem értem miért.
"Lassan egy hete itt vagyunk a világ legelrejtettem zugában. Most már elmondhatnád, hogy kik a Nemesek." - szóltam.
Igen, egy teljes hetet töltöttem el vele, minden rossztól távol, közvetlenül a bál után.
"Majd idővel megtudod." - volt a válasza kérdésemre, mindig és mindig.
"Nem gondolkoztál még azon, hogy nevet változtatsz?" - kérdezte elterelve a szót.
"Miért akarnék?"
"A Vur Horston, az olyan régies. Halad az idő, most már modernebb nevet kellene választanod." - mosolygott.
Mindig is mosolygott. Ez tetszett meg benne.
"Mit javasolsz, milyen nevem legyen?" - kérdeztem.
"Tudod" - túrt bele vörös hajamba - "Ha én adhatnék nevet a majd egyszer születendő fiamnak, Larten lenne a neve."
A Nemeseknél az volt a szabály, hogyha fiú gyerek születik, az apa nevezi el, ha lány, akkor az anya. Vivien nagyon nem várta azt az időszakot, amikor férjhez adják, de a Nemesek érdekében muszáj volt megtennie.
"Egyezzünk meg." - szóltam erre - "Ha elmondasz mindent a Nemesekről, felveszem a Larten nevet."
Mikor újra feleszméltem gondolataimból, már a Perta Vin-Grahl terem előtt voltunk. Ahogy beljebb mentünk, megcsapott a vízesés hideg szele. A hangos zajtól nem igazán egy beszélgetésre alkalmas hely, de most jobb volt csöndben maradni, minthogy beszélgessünk. Leültem az egyik sziklára, míg Vivien a vizet nézte. Leguggolt, megnézte, hogy milyen hideg. Aztán szó nélkül, mintha ott se lennék, elkezdte ledobálni magáról a cuccokat. Nem zavartatta magát. De ami fura, hogy én sem. Csak ültem, és figyeltem. Ahogy elnéztem hófehér testét, egyre jobban öntött el a bűntudat, amiért anno elárultam őt. Odaállt a jéghidegvíz alá, és hagyta, hadd lepje el a vízesés.
"Inni akarok a véredből!" - jelentettem ki egyik éjszaka.
"Nem ittál még tiszta vámpír vért! Nem tudod, mire akarsz vállalkozni!"
"Miért, mire?"
"Beleőrülsz, ha iszol a véremből" - mondta - "Ez olyan, mint a drog! Ha egyszer megkóstoltad, nem bírsz leállni vele."
"Megpróbálom" - mondtam határozottan.
"Sokat kell még tanulnod!" - mosolyodott el, és megborzolta a hajam - "Még mindig kölyök vagy!"
A végzetes nap előtti éjszakán volt ez a fura beszélgetésünk, és végre elmondta, hogy kik a Nemesek. Még réges régen született egy torz lelkű gyerek, aki születés után megölte anyját, és a véréből élt. Aztán lassan felcseperedett, leszármazottjai is lettek, és csak úgy, mint ő, a leszármazottjai is rákaptak a vérivásra. Így jöttek létre a vámpírok. Annak a gyereknek a leszármazottjai a Nemesek. Aztán végül volt egy hatalmas nagy háború, ami Véráldozat néven ismert a vámpírok történelmében. Egy áruló Nemes megvérzett több száz, több ezer embert is. Így jöttünk mi lére. Egyszerű vámpírok. Vivien csak azért nem akarta, hogy igyak a véréből, mert azóta a háború óta, minden egyes vámpírt, embert - legyen az bármi - halálbüntetéssel sújtanak.
Közben Vivien végzett. Kimászott a vízesés alól, és elindult ki a vízből. Felkeltem a sziklától, felvettem a földről vörös köpenyét, és a vállára terítettem.
- Köszönöm. - mosolyogta, és összehúzta magán a köpenyt.
Felmarkolta a cuccait, és el is indult kifelé. Egész úton nem szólaltunk meg. Csak mentünk a Nemeseknek fenntartott terem felé. Nem tudom, hogy azért nem szól-e hozzám, mert haragszik, vagy csak azért, mert örül, hogy lát, de nem tud semmit se mondani... De idegesítő volt, hogy nem tudok semmit. Miért foglalkozik most is velem? Hiszen... ő már elérte azt az időszakot, amikor házasodnia kellene.
- Neked nem házasodnod kellene mostanában? - kérdeztem meg hirtelen, de amikor a kérdés elhagyta a számat, egyből meg is bántam.
- Ohh nem. - mosolyodott el - De erre is majd kitérünk, hogy miért. Van oka annak, hogy ide jöttünk a Vámpírok Hegyére, és egyáltalán nem az, hogy Vanessa durci lett, mert Kurda meghalt.
Tudni illik Kurda és Vanessa olyan volt, mint zsák és a foltja. Vanessa nagyon szerette Kurdát, és Kurda is Vanessát. Sőt, annyira jól elvoltak, hogy Vanessa még támogatta is Kurda terveit a vérszipolyokkal kapcsolatban. Annak ellenére, hogy elvileg a Nemeseknek semlegesnek kellene lenniük.
Beértünk a termükbe. Asztalok, székek sorakoztak mindenhol, és sok-sok koporsó egymás mellé helyezve. Vivien fogta, és beleült az egyikbe, belefészkelte magát.
- Hozz egy széket, hosszú lesz!
- Jó ez így! - szóltam, majd karba tett kézzel a koporsó elé álltam.
- Larten. - sóhajtott, amiből az következik, hogy eléggé mélyreható beszélgetés elé nézünk - Sosem értettem, hogy miért tetted azt!
Igen, ahogy megjósoltam.
- Fiatal voltam, és--
- Ne ezzel rendezd el az egészet. - csattant fel - Megbocsátottam neked, annak ellenére, hogy nem kellett volna! Kimentettelek a Nemesek karmai közül, pedig hagyhattam volna, hogy kinyírjanak! Az meg, hogy csak úgy leléptél, és nem találtalak sehol, igen is bosszantó!
- Sajnálom. - hajtottam le a fejem - Nagyon sajnálom. Nem kellett volna a véredből innom!
- Itt nem a vérről van szó Larten! - mászott ki a koporsóból, és elém állva elkapott a köpenyemnél fogva - És nem is arról, hogy meg kellett védjelek a Nemesek elől. Hiszen én szívesen tettem tűzbe a kezem, hogy te megúszhasd! A probléma az azzal van, hogy eltűntél!
- Féltem nagyon a következményektől, és nem tudtam mit teszek. Hiszen ha egy Nemes véréből iszok, ami rám várt volna csakis a halál.
Azon az éjszakán meggyűlt a bajom pár vérszipollyal. Hárman jöttek rám, ami igen is tisztességtelen, de a vámpírok szerencséjének köszönhetően pár karcolással megúsztam. Dühös voltam, fáradt, Vivien pedig könnyű préda. Talán csak a fáradság ködösítette el akkor az agyam, mikor minden erőmet bevetve Vivient a falhoz nyomtam. Kivédhette volna, ellenkezhetett volna, de nem tette. Nyelvemet végighúztam nyakán, majd határozottan belé martam. A bőr megadta magát, és utat engedett a mámorító vérfolyamnak. Keveselltem azt a mennyiséget, amit a seb adott ki magából, ezért még egyszer, az előzőnél is erősebben haraptam bele a nyakába. Vivien fájdalmasan felnyögött, és mellkasomnál megkapaszkodott az ingemben. Szívtam a pirosló nedűt a sebből, úgy éreztem egyre erősebb és erősebb leszek. Szinte legyőzhetetlen.
"Elég!" - mordult rám Vivien, és ellökött magától.
A lökés olyan erősen sikeredett, hogy alig bírtam talpon maradni, és pár métert csúsztam is a padló kövén. Vivien erőtlenül rogyott le a földre, kapkodta a levegőt, tehát többet ittam belőle, mint amit kellett volna. Egyik ujját benyálazta, és meggyógyította a sebet, amit a nyakára haraptam. A mámorító, őrjítő szag hirtelen lecsillapodott. Vivien utána elment lepihenni, én pedig fogtam magam a szégyenemmel, és a félelmemmel együtt, és elszöktem.
- A vér, a vér. - sóhajtotta Vivien, és kimászott a koporsóból - Csak amiatt elszökni, és hátrahagyni. Szerettél te egyáltalán Larten?
- Mindennél jobban. - válaszoltam rögtön - De azok után, amit tettem, nem mertem a szemedbe nézni. Durva voltam, és hülye.
- Most már akkor sokkal tapasztaltabb vagy. - mosolyodott el, majd elém lépett.
Egyik kezével megfogott engem köpenyemnél fogva, a másikkal, meg az ő köpenyét tolta le a válláról. Ujját a nyakához emelte, és körmével egy apró vágást ejtett rajta, ami egyből ki is lökte a vért. A szag amikor hirtelen megcsapta az orrom, egyre jobban azt pumpálta az agyamba, hogy innom kell belőle. Kezemet derekára fűztem, és durván magamhoz húztam. Lehajoltam nyakához, hogy megkóstoljam ezt a tiltott nedűt, de megtorpantam. Nem tehetem meg újra azt, ami miatt elmenekültem. Testem megfeszült, nem akarta engedni Vivient. Becsuktam a szemem, és próbáltam másra gondolni, hogy kizárhassam ezt az illatot. Nem igazán sikerült, de annyi sikert elkönyvelhetek magamnak, hogy el bírtam engedni, és el bírtam ugrani Vivien elől. Hátamat a falnak vetettem, ziháltam, éreztem, hogy önuralmam lassan felmondja a szolgálatot.
- Larten! - jött közelebb Vivien, de én csak kinyújtottam a kezemet, hogy ne tegye.
Kezemet az orromra, és a számra szorítottam, hogy inkább a levegőhiányra figyeljek, mint erre a mámorító érzésre. De csak nem tudott csillapodni. Ha egyetlen egy kis seb ennyire kiüt, mi lesz akkor, ha iszok is a véréből.
- Sajnálom Vivien. Nem bírok maradni! - szóltam, majd a fal mellett elmentem az ajtóig, és azzal a lendülettel ki is rohantam.
Futottam folyosókon keresztül. Nem is néztem merre megyek. Miért csinálja ezt velem?! Büntetésnek szánta volna?! Mikor már feleszméltem, a tornaterem közelében jártam. Gondoltam bemegyek, hátha sikerül lecsillapítanom magam. Ahogy megláttam a pallókat, Arra jutott eszembe. Érdekes, eddig mindig csak rá gondoltam, amióta meghalt. Most megjelent Vivien, és Arra emléke szinte már eltűnt. Egy Nemes lépett be - Zeka. Ahogy megláttam, összeszorult a gyomrom. Egyenesen a pallókhoz jött, majd elkapott egy botot, és felugrott rá.
- Ki mer kiállni ellenem? - kérdezte harsányan, majd pillantása megállapodott rajtam - Talán te, Crepsley?!
Láthatóan nem tetszettem neki. És sejtem is hogy miért.
- Valaki olyat keress, akit nem bírsz legyőzni, hülye! - kiáltott a bejáratnál támaszkodva Vanessa - Majd én kiállok veled!
- Nem harcolok lányokkal! Az olyan tisztességtelen! - morogta a fiú.
- Csak félsz, hogy megverlek, mih? - vigyorgott a lány, majd ő is elkapott egy botot, és felugrott a pallóra.
- Hát jó. De utána ne hisztizz, ha megsérülsz, és ez a párszáz vámpír rád vetik magukat, hogy kiszívják a véred. - vigyorgott Zeka, majd teljesen váratlanul, már harcba is lendült, és a lány felé sújtott botjával.
Vanessa viszont tudott rá reagálni, és kivédte a támadását. Mindenki a tornateremben megállt, és a két félt nézte. Hiszen nem láttak még Nemeseket harcolni. Soha senki. Vanessa ugrott, és Zeka felé rúgott, de a fiú a botját a lány bokájára verte, aki igaz felszisszent fájdalmában, de már azon gondolkozott, hogy hogyan tovább. Lendítette a botot a fiú felé, aki egy szaltóval egy másik pallóra ugrott. Vanessán magas sarkú csizma volt - komolyan azt néztem, hogy mikor töri ki a lábát. Pallókon magas sarkúban, és amúgy is így megtenni a Vámpírok hegyére az utat, merész dolog. Vanessa újra a botot használva Zeka felé ugrott. A fiú elnézte a dolgot, és így Vanessa eltalálta. Zuhant Zeka a pallóról, de még az utolsó pillanatban körmeit a fába mélyesztette, és így megkapaszkodott. A lábait belendítve ugrott vissza, és rúgta meg Vanessát, aki a kezeit védekezően a mellkasa elé kapta, mert visszaütni már nem tudott. Zeka a karját találta el, Vanessa meg elveszítette az egyensúlyát, és végigterült a pallón. A fiú nagy nehezen felállt a pallóra, és közelebb ment Vanessához, hogy letaszítva onnan nyerjen, mikor Mika lépett be, és leállította őket.
- Gyerünk itt az idő! - szólt, azzal ki is ment.
Zeka leugrott a pallóról, és lesegítette Vanessát is. Majd meghajolt a lány előtt, és megköszönte a meccset. Ahogy a két Nemes kiment, a vámpírok egyből folytatták a harcukat. Újra nyüzsgött a terem. Magam elé bámultam, kizártam minden zajt a fejemből, és próbáltam a harcokra figyelni. Így is akaratlanul volt, h Vivien ugrott be. Percekkel később azonban Darren rontott be lihegve a terembe. Arcán kétségbeesés rajzolódott ki, ami engem is megijesztett egy kicsit.
- Mr. Crepsley! - kiáltotta.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Végre el tudtam szabadulni. Eddig nem engedtek el. Nagy baj van! - hadarta.
- Milyen baj? Miről beszélsz?
- Megtudtam... hogy miért... jöttek ide a Nemesek. Morgan azt mondta benn a teremben, hogy már csak öten maradtak, mert hogy a Vérszipolyok igazán megcsapták a létszámukat. A Nemesekre támadtak, és mikor sikerült megölni belőlük egy-kettőt, akkor felhasználták a vérüket, hogy erős vámpírokat gyártsanak, és vérszipolyokat tegyenek őrült gyilkossá.
- Ez... - akadt el a szavam.
- De ez nem minden! Azért jött ide ez az 5 Nemes, hogy kivégezzék őket, és hogy vérüket az utolsó cseppig felajánlják a vámpíroknak.
- Hogy mi? - hűltem el - És mit mondott erre Paris?
- Nem tetszett neki az ötlet.
- Hála az égnek. - lélegeztem fel.
- Azt mondtam nem tetszett neki az ötlet! - hangoztatta - De végül igazat adott nekik. Én ellene szóltam, de így is kivégzik a Nemeseket, és a vérüket a Vámpírhercegeknek adják, hogy megerősítsék őket.
Szóval ezért nem házasodott meg Vivien. Mert nem az esküvőre, hanem a halálára készült.
- Ezt nem tehetik! Ez barbár módszer! - kiáltottam fel, majd a Hercegek terméhez futottam. Darren futott utánam. Mikor odaértünk, az őr meg akart állítani engem - mivel csak hercegek, és tábornokok mehettek be, de én egy perc alatt földre küldtem. Darren elkerekedett szemmel nézte a jelenetet. Kilöktem a hatalmas nagy ajtót, és berohantam. Minden szem rám szegeződött. Vince és Zeka már a földön hevert holtan, láthatón Paris és Mika volt az, akik elsőként ittak tiszta vámpír vért. Most Vanessán volt a sor, akit épp Nyíl akart megölni. Vivien ott állt a szélén Morgan mellett.
- Elég! - ordítottam el magam - Ez barbárság, ezt nem tehetjük!
Ahogy elordítottam magam, öt-hat vámpír hozzám futott, és elkapva földre nyomtak, hogy ne avatkozhassak közbe.
- Engedjétek el! - futott oda Vivien, és mikor lemásztak rólam a vámpírok, elém guggolt - Már azt hittem sosem érsz ide. - mosolyogta.
- Hogy mehettetek ebbe bele? - kérdeztem szinte ordítva, majd sajgó végtagjaimmal nem törődve felültem.
- Veszélyt jelentünk az emberiség számára. - kezdett bele - Veszélyes a vérünk, és már beleuntunk abba, hogy bujkálnunk kelljen más hatalomra éhes vérszipoly vagy vámpír elől.
- De akkor is--
- Css. - tette a számra kezét - A vérszipolyok tébolyult népség lett az elmúlt időszakban. Úgyhogy feladtuk függetlenségünket, és hozzátok vámpírokhoz csatlakoztunk. A vérünkkel erősíthetjük a csapatot. És a Vámpír hercegek elég erősek ahhoz, hogy ne őrüljenek meg a tiszta vámpír vértől. Darrennek még nem merünk adni, mert kölyök. - nézett a fiúra, aztán vissza rám - Morgan vére most csak le lesz csapolva, és Paris eljuttatja Vanchának.
- Ez őrültség! - kiáltok fel, és még mindig nem bírom elhinni.
- Larten. - simogatja végig az arcom - Darrennek nem adhatunk vért. Így kell valaki, akinek én odaadhatom. Tudod te is, hogy mit akarok, nem?
- Nem tudnám megtenni! - hajtom le a fejem, és hirtelen remegni kezdek - Nem tudnám!
- Meg kell tenned... a vámpírtársaid érdekében... az én kedvemért.
Nem tudtam mit tegyek. Össze voltam zavarodva. Vur Horstonként még fiatal kamasz és szeleburdi vámpír voltam. Larten Crepsleyként még soha senki nem látott ilyen kétségbeesetten. Nyíl épp akkor végzett, és Vanessa élettelen testét óvatosan lerakta a padlóra társai mellé. Paris súgott neki valamit, mire ő is, és Morgan is kimentek a teremből. Gondolom, Nyíl fogja lecsapolni.
- Mindenki menjen ki a teremből! - szólalt meg hirtelen Paris - Egytől egyig mindenki!
A Vámpírtábornokok meglepődtek, Darren is, viszont a többi Vámpír herceg jelét sem mutatta. Összenéztek, majd szép lassan kifelé indultak. Mikor kimentek a tábornokok, a hercegek is kifelé indultak. Mika elkapta Darren kezét, és húzta, hogy minél előbb hagyja el a termet, annak ellenére is, hogy nem akarta. Csak Paris maradt benn.
- Jól tudom, hogy mi zajlott le kettőtök között. - guggolt le Paris - Larten, ha nem akarod megtenni, nem erőltetünk rá. - nézett Vivienre.
- Persze hogy nem. - helyeselt Vivien.
- Ha én nem teszem meg... - csuklott el a hangom - Más megteszi... Igaz?
- Igen. - bólintott Paris.
- Rendben. - bólintottam - Megcsinálom.
- Számítottam rád Larten. - tette a vállamra a kezét Paris.
Felállt, és visszament trónusára, leült csendben a székre. Nem tehette meg, hogy ő is kimegy a teremből, hiszen egy Hercegnek mindig jelen kellett lennie. De Parisban én is, Vivien is megbízott.
- Tudod. Hallottam róla, hogy lehettél volna Vámpír herceg is. - mosolyodott el Vivien.
Nem válaszoltam rá semmit. Nem tudtam. Épp megölni készültem.
- Csak annyit mondok még. - nyomta a homlokát az enyémnek. Ha ilyen lehetőség adódik még, akkor ne szalaszd el. A vámpíroknak jót tenne, ha ilyen vezérük lenne, mint te.
- Ne mondj ilyet! - nyöszörögtem.
Vivien fogta, és egy puszit nyomott a homlokomra. Mikor újból a szemembe nézett, láttam rajta, hogy egy csók az, amivel ő be szeretné fejezni az életét. Szerettem volna én is megcsókolni, de van jogom ilyenhez?! Nekem... a gyilkosának?! Ahogy puha apró kezeivel elsimította kócos vörös hajam, amilyen szeretetteljesen ért hozzám, rájöttem, hogy mindig is viszont kellett volna szeretnem őt. Hogy gyermeki énemnek egyáltalán nem szabadott volna megszöknie. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Ezzel a csókkal akartam bocsánatot kérni, amiért eltűntem az életéből, mindenért, ami rosszat tettem ellene, és így akartam tudtára adni, hogy mennyire szerettem, szeretem, és mennyire fogom még szeretni az után is, hogy ő elment. Amikor a csóknak vége lett, Vivienre rátört a remegés. Átöleltem, simogattam a karját, és a hátát, hogy megnyugtassam.
- Mindig is azt gondoltam, hogy nem vagyok jó vámpírnak. - kezdte, és lehetett hallani, hogy a hangja is remeg.
- Miről beszélsz?
- Mindig is féltem a haláltól. Mindig is próbáltam kapaszkodni az életbe, és nem meghalni. És most... hogy tudom, hogy meg kell halnom, remegek, és egyszerűen nem bírom abbahagyni.
Ijedten néztem rá. Ebben a pillanatban hirtelen megtántorodtam. Helyes az amit én most teszek?! Vivien mély levegőt vett, majd körmével újabb sebet vágott a nyakán. De ez most mélyebb volt, és direkt az ütőeret vágta szét.
- Csináld! - szólt.
Szorosan, szinte görcsösen tartottam őt. Ahogy a szíve egyre hevesebben vert, a vért egyre gyorsabban pumpálta ki a sebből. Nagyot nyeltem, majd a nyakára tapasztottam ajkaim, és szívni kezdtem a vért. Nem éreztem már, hogy megveszek tőle, valamiért vissza tudtam fogni magam. Talán a fájdalom nagyobb volt, mint az őrület. Kezei még mindig a vállamon pihentek. Éreztem, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt, és ahogy a szíve, egyre lassabban jár. Láthatóan szédülni kezdett, mert a fejét a vállamra tette. A remegése is lassan abbamaradt. Felemeltem a fejem, hogy ránézzek, de ő megfogott a nyakamnál fogva, és visszahúzott magához.
- Csináld tovább!
Olyan rossz érzésem támadt. Tehetetlenül is megeredtek a könnyeim, ahogy Vivien testéből lassan elszállt az élet. Először még csak elájult, de még akkor dobbant egy kettőt a szíve. Aztán az is végleg felmondta a szolgálatot. Mikor minden csepp vére levándorolt a torkomon, zokogva öleltem magamhoz élettelen testét, és mindennek elmondtam magamat is, és ez egész vámpír társaságot. Mikor már fájt a torkom az üvöltéstől, elcsendesedtem. Paris levándorolt a helyéről, és újfent elém guggolt, és együtt érzően a vállamra tette a kezét.
- Hívjak valakit, aki elviszi?
- Ne. - ráztam meg a fejem - Majd én elviszem a Hamvasztás Termébe. - töröltem le könnyeimet, majd felálltam, karjaimban tartva Vivient.
Sok vámpír összegyűlt a Hamvasztás Termében. Parisnak maradnia kellett a teremben, de a másik két herceg ott volt, sőt Darren is. A többi Nemest is behozták már - Morgan, Zeka, Vince, és Vanessa. Átadtam az egyik őrnek Vivient, és ahogy elvitték mellőlem, mintha egy darabot tépek volna ki a lelkemből. Nem bírtam ott maradni, sőt szerintem Vivien sem akarná, hogy itt maradjak, és lássam, hogy ég szénné. Így visszatértem a koporsómhoz, és elnyúltam benne. Mivel minden csepp vérét megittam, a lelke egy részét most már magamban tudhatom. De ez nagyon kevés vigasz, hiszen életerős volt, nem kellett volna meghalnia. Ahogy kutakodtam az emlékei között, próbáltam felismerni, elkülöníteni az enyémtől. Szép lassan sikerült is, és így megtudhattam mire gondolt utoljára. Először félt, de ahogy átölelhetett, lassacskán megnyugodott. Az együtt töltött perceink jártak a fejében - hogy mennyit szórakoztunk, nevetgéltünk, hogy mennyire örült, amikor meghallotta, hogy felvettem a Larten nevet, és hogy annyi év keresése után végre megtalált. Az utolsó csók emlékével távozott. Egyáltalán nem haragudott rám. Sem azért, hogy megszöktem, sem azért, hogy most megöltem. Sőt, hálás volt nekem. Ahogy ezek közt az emlékek között kutakodtam, újra rám tört a sírás. Igen Larten Crepsley zokog. De még a nagy sírás közepette is mosolyogtam - amit ő annyira szeretett csinálni, és másokon látni.