Pillanatnyi méreg
A történet: Link szemszögéből

Késő éjszaka van. Odakint süvít a szél, eső tombol az egész környéken. Erejükkel meg-megdöngetik a fákat, s a villámok kísértetként cikáznak az égen, hogy végül elordítsák magukat a messze sötétségnek.
Ebben a szörnyű viharban tartok vissza a Rendhez. Ruháim átáztak és szinte az egész testemet rázza a hideg. Az eső a csontomig hatolt. Nagy nyikorgással nyílt ki a rend bejárata. Azonnal a szobámba mentem, s megszabadultam kabátomtól, melyből csavarni lehetett a vizet. Szőke hajam a bőrömre tapadt, s a benne lévő fonatból már-már semmi sem volt kivehető.
Allen nem volt a szobában, biztosan lent van az ebédlőben, hiszen most van vacsoraidő. Majd később én is lemegyek enni. Egy törülközőt kapok ki a szekrényből, mellyel miután levetkőztem áttörlöm magam. Hajamat felkontyozom, s felöltözve ismét, eldőlök az ágyamon.
3 napja kaptam egy feladatot Leverriertől. Egy levelet kellettem elvinni a varjú központba. Nem kérdeztem, vittem. Első nap csak utaztam. Nem volt semmi különös. Leadtam a levelet, ott voltam pár órát. De ahogy múltak a percek, úgy egyre jobban éreztem, hogy hiányzik valami… sok tépelődés után, végre rájöttem, hogy nem valami,… hanem valaki hiányzik. És az a személy Allen Walker. Amióta rá vigyázok folyton mellette vagyok… képes minden bajba belevinni… - sóhajtottam, majd felálltam – képes mosolyt csalni az arcomra – mosolyodom el, majd a szekrényből kiveszek még egy törülközőt, s megindulok ki a folyosóra a fürdő irányába.
Képes az emberrel úgy megszerettetni magát, hogy a másik vágyjon a közelségére, az érintésére…
-    Link! Link! Visszaértél? – hallom a lépcsőről Allen hangját, és látom, hogy épp most fordul be a bejárónál.
-    Fél órája érhettem vissza – kezet fogunk, de most inkább megölelném. Normális ez?
-    Lent voltunk az ebédlőben, majd lemegyek veled enni, mert még nem laktam jól – teszi hasára a kezét, amitől magamban nevetni kezdek... igen, ez Allen – de ugye fürdeni mész? Megvárnál én is mindjárt jövök – válaszra se várva berohan a szobába, s percek múlva jön is utánam törülközőkkel.
Belépünk az öltözőbe, majd levetkőzünk.
-    Szar idő van odakint, biztos nehéz volt visszajönnöd… - néz rám, miközben a gatyáját veti le.
-    Igaz, alig tudtam menni a szél miatt, de ideértem. Minden rendben ment a két nap alatt?
-    Ha arra gondolsz nem tettem semmi rosszat – fordul háttal nekem.
Én nem így gondoltam…csak tudni akartam volna, hogy mit csináltál. Még mindig csak a megfigyelődként gondolsz rám Allen.
Miután végzünk egy törülközőt a derekunk köré csavarva belépünk a közös zuhanyzóba. Beállok az első rózsa alá, majd megengedem a csapot. A víz jólesően ér bőrömhöz. Már a hajamat mosom, mikor Allen átnéz.
-    Tudnál adni sampont? – kérdezi. Hátranézek. Akaratlanul is végignézek a felsőtestén. Enyhén napbarnított bőr, csodás izmok.
-    Persze – nyújtom át a flakont.
-    Köszi – vigyorodik el, majd kiveszi a kezemből. Érzem, arcom kezdi felvenni a vörös egy árnyalatát. Már meg sem várom, hogy visszaadja, elzárom a csapot, megtörülközök és kimegyek a fürdőből. Szemem sarkából még látom döbbent tekintetét. Az öltözőben felöltözök, majd onnan a szobámba megyek.
Hogy lehetek ilyen… biztos észrevette, ahogy nézek rá. De ezt nem tehetem. Megfigyelő és megfigyelt. Ezek vagyunk. És azok is kellünk maradni.
Kezembe veszek egy fésűt, majd frissen mosott hajamat kezdem el fésülni. Az ablakhoz sétálok. Odakint még mindig ítéletidő tombol. Látni lehet a villámokat az égen, s a dörgés erősen behallatszódik.
Már az asztalnál ülök, jelentést írva, mikor Allen belép. Nem szól hozzám, csak leteszi a samponomat az asztalomra. Megtörli a haját, majd lefekszik az ágyára. Könyökével megtámasztja az állát, és úgy néz engem.
-    Milyen volt?
-    Az út? Hát unalmas… nem ugyanaz, mint itt – nem nézek rá, csak írok. Kínos csönd áll be, de nem foglalkozok vele. A szobában hirtelen elmegy az áram.
-    Hát ez? - sziszegem fogaim között. A villámok fényében keresek egy gyertyát, de mielőtt meggyújtanám hatalmasat morajlik az ég, szinte még a falak is megremegnek.
-    ÁÁÁ – Allen felpattanva belém kapaszkodik – Jaj bocsi… - észbe kapva visszaül a helyére.
Ez meg mi volt? Ennyire fél a vihartól?
Várunk pár percet, hátha visszajön az áram, de sikertelenül.
Meggyújtom a gyertyát, kikémlelek a folyosóra, pont akkor, mikor Lenalee megy el az ajtó előtt.
-    Áh Link, a vihar kicsapta a biztosítékot. Az elővigyázatosság kedvéért csak az alsóbb szinteken kapcsolják vissza az áramot. Meg úgyis este van, sokan már alszanak – hadarja el.
-    Értem, reggelre visszakapcsolják?
-    Persze, meg holnap majd gyertek fel Komuihoz, mert lesz valami ügye nektek… valami kísértetlovag, vagy mi – mosolyodik el- jó éjt addig is.
-    Hello, neked is – zárom be az ajtót- csak reggel lesz áram – szólok Allennek, majd a gyertyát lerakom az asztalra.
-    Csak akkor? De hát…
-    Csak lentebb kapcsolták vissza az áramot… asszem ma nem megyek le vacsorázni. Öltözzünk át, holnap ügyünk lesz – gyorsan átöltözök a pizsamámba. Nyár lévén nagyon meleg van, még a vihar mellett is, így hát csak egy alsónadrágban és ingben alszom, Allen úgyszintén.
-    Majd felkeltesz ugye? – kérdezi Allen. A gyertya fényében gyönyörűen csillagnak a szemei.
-    Persze, de most aludjunk – elfújom a gyertyát, majd bebújok az ágyba.

…

Talán két óra is elmúlhatott, de a vihar nem enyhült. Az eső verte az ablakot, s a villámok különös fényekkel vetültek a falakra, így még kísértetiesebbé téve az amúgy is sötét szobát.
Nyitott szemmel feküdtem, és a plafont bámultam. Az ég még mindig dörgött. Allen… miért… miért kell ennek lennie. Vajon mi lett volna, ha csak simán ismeretlenekként találkozunk? Lehetséges lett volna? És nem megfigyelő lennék, hanem barát… vagy… lehetetlen alak vagyok – újabb dörgés. Sóhajtottam egyet, majd az oldalamra fordultam. Hirtelen valami kis ,,kupacot” vettem magam mellett észre. Felhúztam a takarót. Allen mosolygott rám félénken.
-    Hát te? – csúszott ki a számon.
-    Link… én… nem szeretem a viharokat… - suttogja halkan…, majd még szorosabban öleli meg a kezében tartott párnát. Közben mintha kicsi pír lenne az arcán. Rettentően aranyos.
Ide feküdtél, csak mert félsz? Rám akarsz támaszkodni?
-    Nem... nem maradhatnék itt egy egész kicsit? – tette fel a kérdést, de feleletre se várva ült is fel. Én visszahúztam.
-    Ha szeretnél, maradj – mondom, azután visszafekszek. Megdöbben… félénken húzódik oda hozzám. Nem tudom szabad e vagy nem, de kiveszem kezei közül a kispárnát, és közelebb húzom magamhoz. Kezeim automatikusan karolják át, ezzel adva neki védelmet.
Ha már itt vagy, nem akarom, hogy féljél.
Megint megdörren az ég. Szegény összerezzen, majd hozzám bújik.
Még sosem láttam ennyi éves fiút, aki félne a vihartól. Ő kivétel. Egy kivételesen félénk és gyönyörű személy.
Érzem, ahogy remeg, ezért jobban karomba zárom.
A harcokban, sőt az életben, mindig azt mutatja, hogy nem fél, hogy erős, de valójában még mindig gyerek... egy nagy gyerek, aki ilyenkor mutatja meg ki is valójában, én pedig élvezem, hogy én lehetek az a személy, akivel ezeket megosztja.
-    Kö… köszönöm Link… - suttogja a mellkasomba.
-    Semmiség, ne félj – nyugtatom, közben a haját simogatom.
-    Nem félek… - erősködik, de nem mondja tovább.
Ezt nem szabadna. Tudjuk ezt nagyon jól. Két külön világ vagyunk. Olyan világok, amik nem férnek meg egymás mellett. Ahol a kölcsönös érzések, maguk a csapdák, melyeket a gonosz állít. És mégis... nem törődünk vele. Most nem lát minket senki.
Remegése lassan alábbhagy, én tovább ölelem. Mozdulataim... érintéseim, ösztönből jönnek. Ajkaink gyengéden érnek össze, majd forrnak egymásba újra és újra.
Mézédes érintés, a legjobb méregből. Nem engedjük el a másikat. Egymásnak létezünk.
Karjainkkal görcsösen szorítjuk egymást, de mielőtt még bármi is történne… elnyom minket az álom.
A reggel talán egy megváltás lesz nekünk, vagy nem emlékezve ezen estére élünk tovább? Nem tudom… de… a tiltott percek a legédesebb méreg hozzávalói. És én meg fogom inni ezt a mérget.

Vége

by Tikky