D.Gray-man.4 - Az apokalipszis napja

1.fejezet
Álmaim vezetője

(Allen & Kanda)

Újból a semmiben találtam magam. Fehér volt minden. Falak nem voltak, vagy legalább is nem láttam őket. A padló is, mintha nem lenne ott, és a levegőben járkálnék. Újból ebben a fura világban vagyok. Tudom mi fog történni. Ezerszer végigpörgött már bennem ez a jelenet. És  3... 2... 1...
- Allen! - szólt egy suttogó hang - Allen!
Nem szabad megfordulnom. Hiszen akkor csak játszik velem, cukkol. Nem nézhetek rá, hiszen az álomnak úgy is mindjárt vége. Hittem ezt. De a mai más. Fekete füstként vett körül engem lídérces álmom, majd lassan alakot öltött előttem, és egyenesen a szemembe nézett. Tekintete szomorú volt, csalódott. Szeméből a könny is kicsordult.
- Mana... - suttogtam akaratlanul is, de ekkor észbe kaptam, és becsuktam a szemem.
Nem gondolhatok rá. Vissza kell ráznom magam a valóságba. A suttogás egyre hangosabb, és hangosabb lett. Éreztem, ahogy fekete füstként gomolyog körülöttem, néha néha nekem ütközve, hogy térjek észhez. Próbáltam kizárni. Mélyeket lélegeztem, és arra gondoltam, hogy vissza akarok jutni. Pár perc múlva a suttogásból ordítás lett, majd hirtelen elnémult. Mikor a megszokott fájdalom nyilalt bele a fejembe, mégis megnyugodtam. Ez jelzi azt, hogy szabadulok álom világomból.
Zihálva ébredtem fel. Még mindig az ágyamban vagyok. Az ing, amiben lefeküdtem, most mindenhol rám van tapadva, annyira leizzadtam. Kanda az ágy mellett ült egy széken, kezében tartva katanáját.
- Azt hittem sose térsz magadhoz, Moyashi!
- Allen vagyok! - nevettem erőtlenül - Most meddig tartott?
- Öt perc. - állt fel Kanda, majd a zsebében kezdett kotorászni.
- Az több, mint az előző. - sóhajtottam.
Kanda közben megtalálta, amit keresett. Egy ezüst színű kis kulcs. Hülyén hangzik tudom, de biztonsági okok miatt mindig le vagyok bilincselve, ha alszom. A 14. legtöbbször álmomban lep meg - mert így kiszolgáltatottabb vagyok. Amit egyenlőre szerencsésnek mondhatok, az az, hogy a 14.-nek még nincs akkora ereje, hogy teljesen átvegye az irányítást. Legtöbbször tényleg az van, hogy uralkodik a testem felett, de mivel ellenkezek, nincs akkora ereje, mint egyébként is lenne. Kanda is segít mindenben. Ha látja, hogy előjött a 14., akkor - amilyen gyors, és éber - mindig időben jön, és a torkomnak szegezi az Innocencét. A 14. így megnyugszik, és visszaengedi a terepet nekem.
- Most mit csináltam? - sóhajtottam.
- A szokásosat! - ült vissza a székre - Fenyegetőztél.
Leakasztottam az ágyról a bilincs nyitott végét, majd a csuklómra néztem, amelyiken még mindig ott volt a zárt vége. Mindig magamon tartom. Ha esetleg érezném, hogy jön a 14. hatástalanítom magam.
- Nem hiszem, hogy sokáig bírni fogom ezt! - tört ki belőlem.
Kanda fogta, és fejbevágott katanája hüvelyével.
- Hülye vagy Moyashi? - kiáltotta - Azért szenvedtem én ennyit, hogy ilyen hamar feldobd a talpad? Ha tudom, hogy ilyen gyenge vagy, én magam szúrlak le! Szedd össze magad!
- Igazad van. - mosolyodtam el - Már csak azért is túlélem, hogy mindig megüthesselek, ha Moyashizol, Bakanda~a! - emeltem fel összeszorított öklömet.
- Azt próbáld meg! - morogta.
Az öklöm mozdult, de csak erőtlenül meglöktem Kandát a vállánál, majd felálltam az ágyról.
- Megyek, lefürdök!
Felkaptam a székemről a ruhámat, majd bementem a fürdőbe, és megnyitottam a vizet. Még mindig a Rend egyenruháját hordom. Ha esetleg harcba keveredünk az Akumákkal, az első dolgom, sapkát húzni a fehér hajamra, így nem ismernek meg, ha esetleg egy finder kerül a közelbe. Két éve megy már ez. Két éve hisznek halottnak engem, Lavit, és Willt. Hogy velük mi van, nem tudom. Az ő biztonságuk érdekében nem látogatjuk őket. Szoktak levelet küldeni a Vörös Sólyom fogadóba, de ennyi.
Megtelt a kád, elzártam a csapokat, majd levetkőztem, és bemásztam a jó meleg vízbe. Elégedetten nyúltam végig, és csak feküdtem perceken keresztül. Jól esett ez a kis nyugalom. Egyre jobban idegesített ez a 14. Nem akarom, hogy elvegye a testem feletti irányítást, és olyanokat bántson, akik nekem fontosak.
„Pedig az erő hatalom.” - suttogta egy hang a fejembe.
Reflexszerűen csaptam rá a bilincs másik végét a csapra.
„Nyugaloom!” - mondta a 14 - „Nem akarok semmi rosszat.”
Eddig nem szólt így hozzám. Csak az álmok voltak, és szó nélkül vette át az irányításomat. De nem szólalt meg.
„Úgy gondoltam ideje.” - kuncogott.
- Mit akarsz?! - suttogtam, nehogy Kanda meghallja.
„A Noék mozgolódnak.”
- Ohh. Tehát most segíteni akarsz?
„Egyezzünk meg.” - bökte ki - „Végzek én a testvéreimmel. Cserébe átadod az irányítást nekem.”
- Azt már nem! - mondtam dühösen - Ha átadnám, akkor biztosan nálad is maradna. Én pedig süllyesztőbe kerülnék!
„Kegyetlen vagy, hogy ezt feltételezed rólam!” - sóhajtotta - „Tegyél úgy, ahogy érzed, és addig amíg még lehet. Csak szólok, hogy ezzel, hogy a Noék mozgolódnak, nekem is több lesz az erőm, és a végén így is úgy is én fogok irányítani."
- Azt nem fogom engedni!! - sziszegtem.
Elhallgatott egy időre, majd újra megszólalt.
„Egy kis 'baráti' segítség. Kapd össze magad, a drága kis feleséged bajban van... Azaz még csak lesz...” - kuncogott.
- Mi? Micsoda?
Nem érkezett válasz.
- Miről beszélsz?
Elhallgatott, nem mondott többet. Hogy érthette ezt? A feleségem? Mármint Will?
- 'Minden közelben lévő Ördögűzőnek Figyelem!' - hallottam kinntről - 'A Rendet megtámadták! Még meg nem erősített adatok szerint Willhelmina Walker felelős a támadásokért! Azonnal minden közelben lévő Ördögűző jelenjen meg!'
- Kandaaa! - kiáltottam ki - Ez tényleg Will? Kandaaa!
- Moyashi! - rontott be - Majd én utána járok ennek. Maradj itt, és ne ártsd bele magad! Ha a Rendbe jössz, akkor téged is elkapnak!
- De Will... - kezdtem volna neki.
- Majd én elintézem! - azzal elrohant.
- Mondjuk... eloldozhatott volna... - néztem a csaphoz bilincselt kezemre.


(Kanda)
Amikor meghallottam, hogy megtámadták a Rendet, egyből futásnak eredtem, és hátrahagytam Moyashit. Kibilincselte magát, csak nem lesz semmi baja. El sem hittem, amikor azt mondták, hogy Will felelős a támadásokért. Először átjárt az aggodalom, agyaltam, hogy vajon mi oka lehetett rá, de mostanra rájöttem... Ez nem Will lesz. Lemerem fogadni, hogy az alakváltó Noé. Az a Lulubell. Willnek semmi oka nem lenne megtámadni a Rendet. Hiszen ő mindig is védte ezt a hülye kócerájt, még akkor is, ha nagyon rossz helyzetben volt. Rossz napot választott az a Noé, hogy Will külsejével szórakozzon.
Mikor megérkeztem a Rendhez, ami feltűnt, hogy a kapu darabokban van. Ugyanígy a kapuőr is. Beléptem, és követtem a felfordulást. Ajtók voltak kiszakadva, papírok hevertek szanaszét, és pár fal is le lett döntve. Ahogy egyre beljebb értem, egyre bizonytalanabb lettem. Biztos nem Will? Egyfolytában nyugtatnom kellett magam, hogy nem ő, nem ő, de így is mindig görcsberándult a gyomrom.
Fegyverropogtatás hangja szűrődött ki az egyik nagy teremből. Előhúztam a katanámat, és a terem felé futottam. Az ajtó - mint a legtöbb helyiségben - tokjával együtt ki volt szakítva, és több helyen is szét volt törve. Mikor befutottam, egyből meg is torpantam. Will állt ott - azaz csak Willre hasonlított, előtte, a földön ült egy fehér köpenyes férfi, rettegés járta át a tekintetét, amikor a lány fehér köpenyénél fogva felemelte, és a fejéhez egy fegyvert fogott.
- Hagyd ezt abba! - üvöltöttem rá.
A lány összerezzent, és rám nézett. Elengedte a férfit, aki végigterült a padlón, majd ijedten iszkolt el négykézláb, amikor Lulubell megmozdult, és felém tartott.
- Állj meg! - kiáltottam rá, és felemeltem a katanám.
- Kanda! Én vagyok az! - torpant meg - Will!
Ahogy végignéztem rajta, tényleg olyan volt, mint Will. A hosszú haja, az értetlen arckifejezése... a fegyverek lennének bezavaróak, ha nem tudnám biztosan, hogy ez Lulubell.
- Will nem tenne ilyet! - mordultam fel - Te nem ő vagy.
- Történt pár dolog tényleg, ami megváltoztatott. - mosolyodott el szomorúan - Sajnálom. Mennem kell. Nem vesztegethetem az időt. Örülök, hogy láttalak Kanda.
Megfordult, és a másik irányba ment. A fegyvert a kezében felhúzta, majd maga mellett lóbálva tartotta.
- Első illúzió: Pokol férgei! - kiáltottam, és meglendítettem a katanám.
A férgek megindultak, egyenesen Lulubell felé. A lány megfordult, látszólag nem is akart rá reagálni. Már majdnem elérték őt a férgeim, amikor... hirtelen eltűnt. A férgek a falba csapódtak, én meg értetlenül néztem körbe, hogy hol lehet.
- Kanda! - szólalt meg a hátam mögött.
Még is mikor...? A lehető leggyorsabban fordultam meg, és szegeztem rá a katanám. Láthatóan nem zavarta. Félretolta, majd elindult felém.
- Állj meg! - kiáltottam rá.
Csak jött, és jött, már előttem volt, pár centi volt köztünk, mikor megállt. Felnézett rám, kezét az arcomra rakta. Ledöbbentem, amikor megláttam a szemét. Mikor Allen felett átvette az irányítást a 14., mindig más lett a tekintete. Minden egyes alkalommal. A szembogarai helyett fekete stigmák jelentek meg, innen tudtam mindig, hogy az a 14. és nem Allen. És most ahogy Willt nézem... az ő szemében is stigmák vannak. Egy rendes Noénak nem ilyen a szeme. Tehát ő nem Lulubell, hanem tényleg Will.
- W-Will... - nyögtem.
- Igen, én vagyok!
- A benned lévő Noé vette át az irányítást! - emeltem fel a katanám, és az állához nyomtam a hegyét - Add vissza őt.
- Én vagyok! - szembogarai kitágultak, majd színt váltottak, és pár másodpercen belül újra olyan volt, mint régen - Mindig is én voltam.
Értetlenül néztem rá, mire ő átölelt engem.
- D-De én... ezt nem értem. - engedtem el - Ezt hogy-?! És egyáltalán mit keresel itt? Miért ölted meg ezeket az embereket?
- Nem öltem meg. - mondta - Fekete Méreg. Emlékszel? Csak lebénultak.
- Hogyne emlékeznék. - mosolyodtam el, majd arcomat düh járta át - Lábon lőttél vele!
- Testvérek közt ez elmegy. Ne dünnyögj! - kuncogott.
A külseje, a teleportálás, a Fekete Méreg... Rá kellett volna jönnöm! Mekkora hülye vagyok!
- Most már tényleg magyarázz el mindent! - mondtam, mire lefagyott az arcáról a mosoly - Miért vagy itt?
- Az utóbbi időkben történt egy két dolog. Bonyolult lenne ezt elmagyarázni... meg igazság szerint nem is akarom.
- Will! - fogtam meg a vállainál - Kérlek!
- David itt van. - bökte végre ki.
- Hogy? - kerekedett el a szemem - M-Mit keres ő itt?!
- Mennem kell... - fordult meg, és már ment is volna el, de elkaptam a karjánál fogva, és visszarántottam magamhoz.
- Ne tedd ezt velem! - kérleltem.
Szomorúan a padlót nézte. Láthatóan nem akart semmit mondani. Semmit arról, hogy miért van itt ő, és hogy került ide David, Arról sem, hogy miért van neki Noé ereje, és egyáltalán hogy tudja irányítani, amikor Allen nem képes rá.
Fehér szalag fonódott körbe a testemen, majd mikor megrándult, arrébb lökött Willtől. Ismerősek voltak ezek a szalagok. Az emlegetett szamár! Kinyírom! Biztosan kinyírom!
- Kandaaa! - hallottam Moyashi hangját - Ne bántsd! Ő tényleg Will!
A kardom a kezemben volt, gondolom félreértette a dolgot.
- Igen, már rájöttem én is - mordultam rá - Engedj el, vagy megöllek! - kiáltottam.
- Ohh. - engedett a szorításon.
- Mit keresel te itt? - mondtam dühösen - Megmondtam, hogy ne gyere ide! Veszélyes!
- Elrohantál! Aggódtam, hogy esetleg másnak nézed Willt...
- Egyáltalán honnan tudtad, hogy tényleg ő Will? - szegeztem hozzá a kérdést.
Hirtelen akart is rá válaszolni, de aztán nem szólt semmit, eltöprengett rajta, mit is mondhatna.
- Öhm. - szólalt meg Will - Örülök, hogy nem laposodott el a kapcsolatotok... De nekem mennem kell... - mutatott az ellenkező irányba.
- Veled megyek! - jelentettem ki.
- Nem vitázok. - kacsintott egyet Will, majd előre futott.
Ilyen könnyen megadta magát?! Mi történt?!
- Gyerünk Moyashi! Ha már nem hallgatsz rám, legalább valami hasznodat vegyük! - löktem oda neki, majd futásnak eredtem.
Allen szitkozódva követett. Folyosók sokaságán haladtunk végig, és szobák tömkelegét jártuk át. Semmi eredmény nem volt, kivéve, hogy felvertük az egész Rendet, és így Willnek sokszor kellett használnia a fegyverét.
Percek teltek el, egy hosszú folyosón szaladtunk, sehonnan nem nyílt ajtó, de még egy nyamvadt ablak se. Kezdtem frusztrált lenni, mikor egy hatalmas ajtót vettem észre a folyosó végén. Végre. Odaérve Allen feltépte az ajtót, és előre engedett engem és Willt. A teremben furcsa látvány fogadott minket. Csövek, gépek mindenfelé. Ágyak, papírok, és fehér köpenyes mindenhol. Az ágyakon gyerekek feküdtek. De ahogy végignéztem rajtuk, Davidet nem láttam köztük. A gyerekek karjából csövek lógtak ki, az arcukon oxigén maszk volt. Ahogy rájuk néztem, hirtelen átrázott a hideg. Akaratlanul is azok az évek jutottak eszembe, amikor ide kerültem, és minden egyes nap megszenvedtettek.
Halványan emlékszem a múltamra. Egy kis faluban éltünk Willel. Apánk Ördögűző volt, sosem láttuk. Anyánk meg gyenge volt már, sokat betegeskedett. Mikor meghalt, csak 5 éves voltam. Will 4. Apánk jóvoltából a Rendhez kerültünk. Nem tudom, hogy apánk tudott-e róla, vagy egyáltalán hogy történt, de részt kellett vennünk egy teszten. Will majdnem belehalt, én viszont alkalmasnak bizonyultam. Innentől minden olyan gyorsan történt. Az első pár év még jól telt. Edgar és Touyi vigyázott ránk. Sokat voltam Willel. Ő tartotta bennem a lelket. Aztán egy nap elvitték őt. Edgar azt mondta, hogy örökbe adták egy családnak, és most már jó helyen van. Megrázott a hír. Depresszióba estem. De nem lehetett sokáig enyém ez a tudat. Megkezdték rajtam a kísérleteket, és az emlékeim elvesztek.
Will fegyverropogása zökkentett ki a gondolatmenetemből. Két kezében két fegyver, az emberek meg körülötte, mint a kártyavár, úgy dőltek össze. Pár pillanat, és mindenki földön volt. Kivéve egy embert. Leverrier állt ott egymagában, és láthatóan nem ijedt meg tőlünk.
- Biztos nem ölted meg őket? - suttogta Allen Willnek.
- Biztos! Pár perc múlva kiolvadnak, és kutya bajuk sem lesz.
- Willhelmina, és Allen Walker. - szólalt meg Leverrier - Micsoda kellemes meglepetés. Kanda Yuu, ön azt vallotta, hogy meghaltak. Most mégis az ő oldalukon áll. Mit jelentsen ez?
- Pofa be! - kiáltott Will, és a stigmák kirajzolódtak a szemében.
Allenre néztem, ő ijedten nézte Willt. Láthatóan felismerte mi történik most vele, és nem értette, hogy miért.
- Elvitted Davidet, te féreg! - morogta Will, és megindult Leverrier felé - Hol van?
- Nem mondhatok semmit ez ügyben. - volt a válasza Leverriernek.
- Will! - szóltam utána - Semmi hirtelen...
De ekkor felemelte az egyik fegyverét, és fejen lőtte Leverriert. Leverrier fejéből kispriccelt a vér, majd üres tekintettel esett össze a földön. Ez most rendes volt, és nem a Fekete Méreg.
- ... felindulás. - fejeztem be a mondatot.
Will rettentő dühös volt. Közelebb lépett a holttesthez, és az egész tárat ráengedte.
- Will! - kaptam el a kezét - Nyugalom!
- Sajnálom. - tette el remegő kézzel a fegyverét.
- Mi történt? - lépett mellénk Allen - Will... te sosem voltál ilyen.
- Tudom. - helyeselt - A Noé énem agresszívabbá tett.
Allen együtt érzően mosolyodott el, majd a Will vállára tette a kezét. Nyugodt pillanatnak tűnt, azonban hirtelen mindkettőjük szeme kikerekedett, és szinte egyszerre rogytak térdre.
- Mi van veletek?! - kérdeztem, és ahogy lenéztem rájuk... nagy baj van...
Allen és Will szemében stigmák díszelegtek, szaporán kapkodták a levegőt, és néha fájdalmasan felnyögtek. Ha ezek most alakulnak át Noévá, nem tudom megállítani őket. Megragadtam Allen kezét, hogy elszakítsam Willtől, és abbamaradjon ez az egész felfordulás, de hirtelen olyan energia áradt szét a kezemen, hogy égetni kezdett, és el is kaptam... Nem tehettem semmi... Ez volt a legborzalmasabb benne.
Aztán eszem bejutott! A gyerekek! Ha nem bírom őket megállítani, legalább a gyerekek legyenek biztonságba! Odafutottam hozzájuk, és kiszedegettem a karjukból a csöveket, leszedtem az oxigén maszkokat. Ébren voltak, viszont nagyon kábult volt mindegyikük.
- Figyeljetek rám! - kezdtem nekik - Azonnal tűnjetek el innen! Nem maradhattok itt!
- De… - kezdett sírni az egyik gyerek - Fáj a kezem… és a fejem…
- Most azonnal induljatok el! - ordítottam el magam, mire összerezzentek.
Az egyik szőke hajú kisfiú elindult a kijárat felé, mire a többiek félénken, de követni kezdték. Nem tudom mit tettek velük, mire kellettek, de most nem tudok ezzel foglalkozni. Ahogy azzal sem, hogy kiérnek-e épségben, vagy sem. Ha nem állítom le Willt és Allent, akkor romba döntik az egész Rendet.
Odarohantam hozzájuk, és megnéztem mi van velük. Ugyan olyan állapotban voltak, ziháltak, látszott a szemükön, hogy szenvednek. Aztán a homlokukon is stigmák jelentek meg, egyesével, egymás mellett. Nem tehetek mást. Meg kell támadnom őket. Előhúztam az Innocencem, és aktiváltam. Már épp lendítettem volna a katanát, mikor Will hirtelen eltűnt Allen elől, és pár méterrel arrébb bukkant fel. Erőtlenül dőlt el a földön, kapkodta a levegőt, és láthatóan ő sem értette mi történik. A homlokán a stigmák eltűntek, szeme újra bebarnult.
Allent viszont nem viselte így meg a dolog. Gúnyos vigyor szaladt végig az arcán, majd felállt, és Will felé nézett. Akkor vettem észre, hogy a homlokán a stigmák kiteljesedtek. Vigyorogva nézett rám, hogy megmutassa stigmás szemeit, majd visszapillantott Willre, és elindult felé.
- Adj még az erődből! - mondta sóvárogva.
Ez nem Allen, ez már a 14. És erősebb, mint eddig volt.
- Első Illúzió: Pokol férgei! - támadtam rá.
A férgek szélsebesen kúsztak Allen felé, de ő csak felemelte a kezét, és a férgek egy láthatatlan akadályba ütköztek, ahol egyből semmissé is váltak. Will ijedten próbált hátra kúszni, de a legközelebbi fal egy idő után meggátolta benne. Allen leguggolt elé, és nyújtotta a kezét Will felé, hogy újra "összekapcsolódjanak" és még erősebb legyen. Meg kell akadályoznom, mert akkor Willt is magával rántja. De úgy nem támadhatom meg, hogy Will ne sérülne meg...
- Teleportálj! - kiáltottam rá.
Abban a percben meg is tette, és mellettem landolt. Zihált, erősen kapaszkodott a kabátomba. A szemeiben újra megjelentek a stigmák, a homlokán meg újfent feltűnt egy - az előzőektől nagyobb.
- Nem támadhatsz rá! - kapkodta a levegőt - Allent bántod így.
- Még is mit tehetnénk akkor? - morogtam.
De Willnek válaszolni se volt ideje, a 14. ugrott, és ha Will nem kapcsol, és teleportál arrébb minket, el is talál, és megölt volna mindkettőnket.
- Aktiválni kell... az Innocencét! - szólt Will.
- Még is hogy?
- Bízd rám! Koncentrálnom kell, próbáld feltartani Allent!
- De hogy akarod ezt csinálni? - kérdeztem, de abban a pillanatban Will a fal mellé teleportált, én meg felemeltem katanámat, hogy kivédjem a 14. csapását.
Velem nem foglalkozott annyira. Mikor meglátta, hogy Will arrébb állt, otthagyott, és már is indult felé. Több erő kell a 14.-nek. Megkóstolta a szabadság mámorító ízét, és nem akar belőle adni senki másnak. Utána vetettem magam, majd támadtam. Figyelt, mert megfordult, keresztbe rakta a kezeit, úgy védte ki a támadásomat.
- Ha ennyire szeretnéd. - vigyorgott - Megöllek először téged!
Lila színű felmérhetetlen anyag fonódott spirálisan a karjára, majd felemelte, és mint egy nyílat kilőtte rám. Kivédtem a katanámmal, de nagy erőfeszítés kellett hozzá. Ha gyors vagyok, akkor viszont kicselezhetem. Úgy néz ki közelharcban a 14. nem annyira jó. Azért tart távol. Elrugaszkodtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a 14. felé vettem az irányt. Hátra lépett, tehát nem számított rá. Épp elég közel voltam hozzá, hogy lecsaphassak. Nem akartam mély sebet vágni rajta. Csak akkorát, amekkorát kell. Majd utólag hisztizhet Allen, de nem érdekel. Ekkor viszont a lila-szerű anyag újfent a karja köré csavarodott, és most az előző nyíl helyett egy kard formálódott ki belőle. A két penge összecsattant, nem bírtam elérni a 14.-et.
- Ügyes. - jegyezte meg gúnyosan vigyorogva.
Viszont ha kardot használ, az csak nekem jó, neki már kevésbe. Kardforgatásban verhetetlen vagyok. A két penge újra meg újra találkozott. Én támadtam a legtöbbet, de ki tudta védeni minden csapásomat. Ő is támadott, de mit ne mondjak eléggé gyenge volt. Már perceken keresztül folyt a csata, amikor a plafon beszakadt, és egy egyes szintű Akuma tűnt fel. Willre néztem, ő meg mutatta nekem, hogy minden rendben van. Ez lenne a nagy terve? Egy Akuma? Viszont abban a pillanatban, ahogy megjelent az Akuma, Allen szeme is aktiválódott. A 14. ijedten kapott oda, de ekkor az Innocence is zölden felizzott. Fülrepesztő üvöltés hagyta el a torkát, majd lerogyott a földre. Próbált ellene küzdeni, de nem ment neki. A stigmák a homlokán eltűntek, és lassan visszatért Allen. Erőtlenül terült végig a földön, és amíg Will hozzá rohant, hogy megnézze, jól van, én az egyes szintű Akumával végeztem. Most az egyszer egy Akuma volt a segítségünkre.
Azonban nem sokáig tartott nyugalmunk. Abban a pillanatban viszont Varjúk jelentek meg. De annyi, hogy a terem, szinte tele volt velük. Pecsétekkel fogták le Allent és Willt, engem meg óva intettek, hogy semmi hirtelen mozdulatot ne tegyek. Most belegondolva... inkább a Noék, mint a Varjúk...


(Allen)
Egy cellában ébredtem. Ijedten kaptam fel a fejem, egy ágyként működő, fából összetákolt padon feküdtem. A kezeim, és a lábaim ki voltak láncolva. A nyakamon is volt egy fém, ami a falhoz szegezett. A láncokon apró szegecsek voltak, amik eléggé szúrtak, ha rosszul mozdultam. A cella előtt két őr állt, és a rácsokat a Varjúk pecsétje vette körül. Felültem nagy nehezen, majd körbenéztem.
- Jól vagy Allen? - hallottam Will hangját.
A hang irányába pillantottam. Pár cellával arrébb volt, ő is ugyan ilyen helyzetben, mint én.
- Jól vagyok... - válaszoltam.
Ahogy végignéztem rajta, aztán magamra pillantottam. Hát eléggé rossz passzban vagyunk.
- Daviddel mi van? - jutott eszembe hirtelen.
- Nem tudom. - vált pánikszerűvé a hangja - Kanda volt itt, amíg aludtál. Azt mondta megfenyegeti egy kicsit Link Felügyelőt, hátha ő tud valamit. Megígérte, hogy bármi áron megkeresi...
- Csönd legyen! - szólalt meg az egyik őr.
- Miért? Mi lesz? - szólt Will - Gyere csak be, és hallgattass el!
Az őr bosszankodva fordult vissza. Nem tehetett semmit. Bejönni meg kifejezetten tilos, ha egyszer Varjú pecséttel vagyunk körbevéve.
- Állítólag, mivel lelőttem Leverriert, - folytatta Will - új Főfelügyelőt választanak. Addig még életben maradunk.
- Utána jönnek a vallatások, majd a kivégzés... - folytattam.
Mindig ez volt. Csoda, hogy még élünk.
- Mi történt? - kérdeztem - Amikor hozzád értem... hirtelen... - hebegtem.
Nem értettem mi történt. Csak hozzáértem, és hirtelen szétáradt bennem az energia, és újra abban a fehér világban kötöttem ki, ahova a 14. szokott űzni.
- Én sem tudom mi történt. Ilyen még sosem volt.
- Bántottam valakit? - kérdeztem félénken.
- Szerencsére rajtunk kívül más nem volt ott. Kanda kimenekítette a gyerekeket. Nem mondta, hogy velük mi lett, de mi jól vagyunk.
- Hála az égnek. - sóhajtottam.
- Nem tudom mi lehetett az. De a 14. hirtelen olyan erőre tett szert, hogy alig bírtunk leállítani.
- A Noék mozgolódnak. - emlékeztem vissza rá, mit mondott a 14.
- Igen. - helyeselt Will - Elvileg tényleg mozgolódnak.
- Te honnan tudsz erről? - kérdeztem.
- Találkoztam Tyki Mikkel.
- Gyorsan! - suttogta az egyik őr a másiknak - Szólni kell Link Felügyelőnek!
- Miért találkoztál te Tykivel? - suttogtam, amikor kirohant az őr.
- Bonyolult lenne ezt elmagyarázni. – mondta Will, hangja egész halk volt.
- Lavi tud róla? - kérdeztem.
Will ijedten nézett rám, majd tekintete szomorú lett.
- Will...?
- Majd máskor elmagyarázom ezt, Allen. - ennyit mondott, majd ledőlt a padra, és nem szólt többet.
Miért lett ilyen, mikor Laviról kezdtem beszélni? Mi történhetett? Ez a reakciója szinte pánikot keltett bennem. Tudni akartam mit titkol. Válaszokat akartam, mi ez az egész, ami most megtörtént. De láthatóan Will sincs jobb helyzetben.
Közben Link is megérkezett, de nem egyedül, ahogy vártam. Madarao is ott állt mellette. Az őr elpletykálta Linknek mit hallott Willtől, majd mindkét Varjú a cellákhoz lépett.
- Mint már hallottátok, - szólalt meg Link - új Főfelügyelőt választanak. Addig mi ketten fogunk kezeskedni arról, hogy ne szökjetek meg.
Merev, és hivatalos volt, mint mindig.
- Miután eldőlt, hogy ki lesz a Főfelügyelő, az ő részlegébe fogtok kerülni, ahol neki is állnak a vallatásotoknak. - folytatta Madarao - De ha gondoljátok, megkímélhettek mindenkit a szörnyű, fárasztó vallatásoktól, és elmondhattok mindent nekünk. - fordult oda Willhez - Willhelmina Walker?
- Nincs mondani valóm! - nyögte.
Madarao rám nézett, majd intett a fejével Linknek, és elvette az egyik őrtől a kulcsokat. Odament Will cellájához, leszakította a rácsokról a pecsétet, majd kinyitotta az ajtót, és belépett.
- Mi folyik itt? - kérdeztem, és mozgolódni kezdtem.
A szegecsek próbáltak fájdalommal visszatartani a mozgolódásban, de valahogy nem bírtam egyhelyben maradni.
- Madarao lesz az, aki Willhelmina Walkerért fog felelni. - válaszolt Link - Te pedig maradsz az én megfigyeltem. Nem kell aggódnotok, amíg nincs Főfelügyelő, nincs mitől aggódnotok.
- Persze, és utána? - kiáltottam.
- Az attól függ, hogy kit választanak meg. - nézett a szemembe.
A tekintete hűvös volt, és félelmetes.
Órákon keresztül maradtak ott. Link a cellám mellett állt, és nézte, hogy Madarao mit csinál Will cellájában. Lehet, hogy hamar tudatosult bennük, hogy én nem tudok sokat, Will viszont annál többet. Több órán keresztül ment ez a huzavona, de egyszer se hallottam, hogy Madarao követelőző, vagy durva lenne, így megnyugodtam. Idegesít ez a fickó, de nincs más választásunk, mint eltűrni. Mikor Madarao kijött, mintha mi sem történt volna visszazárta a cellát, visszaragasztotta a pecséteket, majd odasétált Linkhez.
- Kész vallomást tenni. - mondta, azzal elkapta társa kezét, és húzni kezdte az ellenkező irányba.
- Will? K-Komolyan? Ne mondj semmit! - szóltam, majd a két Varjúra néztem, akik inkább keselyűnek mehettek volna el.
A cellák előtt volt egy oszlopsor, ez tartotta a mennyezetet. Link és Madarao két oszlop mögé álltak, majd úgy tettek, mintha ott se lennének.
- Allen... - szólt Will, és rájöttem, a vallomása az lesz, amit nekem fog elmondani.
- Will! Ne mondj semmit!
- Tykiről egyenlőre nem is. De kérdeztél Laviról... - folytatta, és figyelmen kívül hagyta kérésem - Az utóbbi időkben felpezsdült a Noé vér, gondolom te is érezted.
Azokra a pillanatokra gondoltam, amikor a 14. ellen küzdöttem. Tehát Will is ugyan ezt élte át?!
- Igen, éreztem. - vallottam be.
Ránéztem, még mindig a padon feküdt. Nem nézett felém, úgy beszélt.
- Volt, - folytatta - hogy bár Lavi mellé feküdtem le esténként, reggelente nem mellette ébredtem. Szerencsére nem vagyok teljes Noé, így kordában tudtam tartani az erőmet, és használhattam is, amikor akartam. De amikor aludtam, nem bírtam semmit tenni ellene. Ilyenkor mindig elcsászkáltam valamerre, úgy hogy nem is tudtam mit művelek. Eleinte nem sűrűn fordult ez elő, és legtöbbször Lavi felkelt, ha elindultam. De aztán teleportálással léptem meg... Lavi akkor is mindig utánam jött.
Ennél a pontnál volt, hogy Will felült a padon, és végre rám nézett. Ismerős történet. Én is mindig elcsászkáltam volna, ha egyedül lettem volna. Bár nem fogom kimondani soha, de Will, sokat köszönhetek a bátyádnak.
- Folytasd. - kértem.
- Persze ment a szokásos életünk. Mindketten dolgoztunk, Lavi legtöbbször otthon, de neki is volt, hogy el kellett mennie. Ilyenkor egy kedves öreg néni vigyázott Davidre. Egy nap aztán úgy értem haza, hogy az egész ház fel volt dúlva, az öreg néni meg be lett zárva az egyik szekrénybe. Mikor kiszabadítottam egyből kérdezgettem mi történt, és ő mondta el, hogy Davidet elvitték az egyenruhások.
Gondolom azt hitték, hogy Davidben vannak Noé gének, és ha Willt már nem tudják elkapni, megteszik egy ártatlan gyerekkel. Milyen gusztustalan!
- Nem tudom, hogy találtak ránk, de mikor Davidet elvitték, elpattant valami az agyamban. Lavi nem volt ott, engem meg nem volt ki megállítson. Már csak arra emlékszem, hogy szikla szírt szélén ébredtem, és alattam a tenger morajlott. Volt mindig nálam egy gólem. Lavi csinálta. Ha el is hagytam, utánam repült. Így talált meg mindig. És így talált meg most is. Egy óra sem telt el, ő már ott volt értem. Csak aztán... - akadt el a szava hirtelen.
- Aztán...? - hallgattam lélegzet visszafojtva.
- Megjelent egy ismeretlen Noé. Még én sem tudtam ki az. Azt mondta, az ikrek felkutatták már értem az egész bolygót, és most, hogy megtalált, ő elvisz.
- Erre te?
- Nem tettem semmit. A Noé gének felpezsdültek bennem, mozdulni sem bírtam. Lavi viszont éber volt, és megvédett. Kiállt értem. A Noé viszont túl erős volt... Lavi egy csomó... sérülést szerzett, és a végén már alig bírt harcolni... A Noé kirúgta a kezéből az Innocencét... majd letaszította a szikla széléről...
- Ugye nem...?! - állt meg a vérkeringésem.
- Csak álltam ott, és nem tettem semmit. Végignéztem, hogy esik le... és meg se mozdultam!
Lehetett hallani a hangján a fájdalmat, a reményvesztettséget, mindent, ami most a szívét nyomta.
- Will...
- Még most is előttem van, ahogy erőtlenül, tehetetlenül esett le, miközben csak engem próbált védeni... És a legszörnyűbb, hogy nem éreztem semmit... Semmit az égvilágon... Azt hittem, hogy a hirtelen sokk miatt... de amikor elteleportáltam onnan, és leráztam a Noét... amikor Davidért indultam... egy percre se sírtam el magam.
Láthatóan magát okolta az egész miatt, és fájt neki, hogy nem volt képes sírni. De ez egyáltalán nem az ő hibája.
- Te is mondtad... - kezdtem vigasztalni - a Noé éned agresszívabbá tett. Ez az éned volt benned akkor, amikor ez történt, és akkor is, amikor Davidért indultál.
Nagy szemekkel nézett rám, összeszorította az ajkait, és végül nem bírta tovább visszatartani.
- Lavi... - nyögte, majd zokogni kezdett - Tennem kellett volna valamit!
Úgy néz ki, hogy a felgyülemlett feszültség most tört fel benne. Keservesen zokogott, és ahogy néztem, akaratlanul is könny csordult ki a szememből.